A révkalauz lámpái

Amikor az ötvenes évek közepén, az előző ötéves kiiktatódás után visszaigazolódtam a nyilvános irodalomba, szerkesztő főnökeim a Csillag folyóiratban arra ösztönöztek, segítsem rehabilitálni mestereimet is, próbáljam bizonyítani, hogy nem idegenkednek a társadalom gondjától, nem parnasszisták, nem pesszimisták... Később, mivel főként új tehetségek fölfedezése volt a feladatom, az ő útjukat igyekeztem egyengetni, akkor is még, amikor 1956 után csak folyóirat nélküli szerkesztő, hasznosnak vagy éppen veszedelmesnek elkönyvelt külső tanácsadó munkatárs lehettem. A hetvenes évektől kétes helyzetem javult: az Írószövetség költőszakosztályában módszeresen foglalkozni kezdtem a pályakezdőkkel, a Somogy folyóiratban vállalt szerepem pedig mindinkább beavatott a kallódó vidéki tehetségek problémáiba. Kormos István hirtelen halála után az általa indított elsőkötetesek sorozatát is gondjaimba ajánlották a Kozmosz Könyvkiadó illetékesei, hogy a javaslataival magára maradt lektor, Nagy Gáspár munkáját segítsem. A többnyire rövid írások közös karakterjegye következésképp főként a missziós szándék: a kötetben való megjelenés révéig kalauzolás felelősségérzete. Bár a válogatás csak költők munkásságával szembesít, s nem törekszik sem nemzedéki, sem stiláris teljességre, akarva-akaratlan tanulságos betekintést ád az irodalomtörténészek, kritikusok által ritkán regisztrált irodalmi közéleti háttérjelenségeibe, belső mozgásába.