Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában (legény-részlet)

augusztusban, Ludvík Jahn nyomában Sokáig vesztegelt a KÖNYV számtalan albérletem ho­mályos sarkaiban. Volt ott pókháló, kosz bőven, csak éppen idő hiányozott és alkalom, hogy a vakvágányra tolt művet egy halványzöld jelzéssel bekapcsoljam a forgalomba. Idő és alkalom, kedves barátaim! (NÉMI KITÉRŐ, SOK CSELEKMÉNNYEL) 19 éves voltam és a sors rendeléséből segédmunkás Krisztus után 1968-ban, amikor egy Ludvík Jahn neve­zetű "főhős" szinte életnagyságban elkezdett lépkedni előttem. De az is lehet, hogy egy robogó járműben piI­lantottam meg. Mit volt mit tenni, éles kanyarokkal kö­vettem a nyugat-dunántúli kisváros (de inkább megye­székhely) akkor még villamoscsilingeléstől zajos utcáin. "Honnan gördülnek ide a kanyarok?" - kérdezi egy hang valahonnan nagyon messziről. Igen, igen rögtön előállok a válasszal, csak előbb a sárgából zöldre váltó lámpát figyelem, s aztán beletaposok a tricikli pedál­jába, hogy véletlenül se tévesszem szem elől Ludví­kot. A tricikliről - mert hisz elárultam a nagyszerű járgányt, meIIyel sűrűn vettem a kanyarokat - majd lepo­tyogtak a gondosan feItomyozott ingek, kötöttholmik, habselyem áruk, s az akkoriban népszerű cseh import melegítők, elegáns fekete-fehér csíkozássaI. Augusztus eleje volt, délután 3/4 4, s még vagy öt boltban kell lepakolnom a már régóta reklamált árut. Igen ám, de Ludvík Jahnt is követnem kell. Ez volt a titkos és felejthetetlen megbízatásom; s e fontos külde­tésben teljesen elmerülve csaknem nekihajtottam az egyszeres válogatott labdarúgónak, a város és megye hí­rességének, aki akkoriban - hogy lássák és csodálják ­gyakorta pedálozott végig halványkék Riga kerék­párján a legforgalmasabb utcákon. Es nyilván "kontak­tált" (M. K. szerint), azaz szemrevételezte az ámulatba eső hölgyeket, akik esélyesként léphetnek fel a jövő évi megyebál szépségversenyén. A balszélsőnek ugyanis válogatottsága óta legalább két voksát vette figyelembe a sokak szerint fölöttébb megvesztegethető zsűrielnök, konferanszié-művész, városi mindenes stb. Szerencsére időben fékeztem, s aNagyker. Vállalat 3. számú (általam jól bejáratott) triciklije két első kerekét (mint valami találatot kapott csatamén) magasba emel­te, s terhét elegánsan szórta szét. A málha gazdagon hullott a takonyként szétfolyó aszfaltra, én meg le­tottyantam a délutáni forróságtói áttüzesedett villa­mossínre. S mit ad a szerencse! Népszerű emberünk, kit csaknem elgázoltam, már a csattanás pillanatában ott volt mellettem, s hogylétem felől érdeklődött. Keze villámgyorsan kapkodta a szerteszét heverő árut a fel­billent tricikli szállítóterébe. - Ki után tűztél? - tegezett le szinte megtiszteltetés­képpen, miközben a cseh melegítőket gyömöszölte nagy igyekezettel a tricikli sarkába. (Én mindig megha­tódom a kiválóságok szorgalmától, különösen, ha ily bizalmas nyelvtani fordulattal még barátságukba is fo­gadnak.) Ezért megmondtam a színtiszta igazat: -Egy Ludvík Jahn nevezetű egyént szerettem volna utolérni, de most azt hiszem, egérutat nyert. Beszédünket már az odasereglő járókelők is halIhat­ták, akik elsősorban az alkalmat ragadták, meg (mint­sem a széthullott portékát!), hogy a SZTAR közelébe férkőzzenek. Bámulták segítőkészségét: holnap egy le­gendával több kering a város légterében és kocsmái­ban. Ő komolyan rámnézett, tán még a szempillája sem rezdült, és kérdezősködött kicsit figyelmeztető han­gon: - Mért pont Ludvík után? Mért nem inkább Pavel Zemánek után? Vagy a hájasodó Helena után, akivel a te Ludvíkod marha jót kefélt Kostka barátunk le­génylakásán?! Csaknem a villamossín gőzölgő bitumenszegélyébe ragadtam a döbbenettőI! Szerencsére jött a villamos, észvesztve verte a csengő kallantyúját egy Helena for­májú szőke vezetőnő. Kifordultam a triciklivel az út széle felé; mintegy sárga szörny, húzott el mellettem a villamos, s túloldalán eltűnt a CSODACSATÁR. (Azóta csak egyszer Iáttam, tán tíz évvel később, amikor tizenöt nagyfröccsel egyensúlyozott a drukkerek törzshelyé­nek ismert kisvendéglő kerthelyiségében. Ő volt a fő­nök, időnként felszolgált, s ilyenkor - még mindig szél­sebes lábai alatt - csikorgott a kavics. Sóhajok röpköd­tek útána: "ha ilyen balszélsőnk lenne, most nem áll­nánk kiesésre!"; "azok a kapufát tördelő szabadrúgá­sok!", "mint a tank, úgy robogott az ellenfél kapuja felé!") , Ez az, ez az! Mint a tank! Álltam verejtékezve a for­galom közepén, s ő a villamos túloldalán elrobogott; lehet, hogy beült egy borotválásra Lucie-hez, aki ilyen­kor augusztusban semmit se hord a fehér köpeny alatt, s keze simítása maga az álom; alig nőtt még szőr az arcomon, de már én is csak hozzá akartam járni, egyhe­tes borostának tűnő valamivel. Gyerünk csak Ludvík után! Így nógattam magam, talán még a KIOSZK-söröző sarkán elcsípem. Ha sze­rencsém van, Jaroslav lestoppolta, s Bartókról tart ne­ki átszellemült előadást, ahogy a brnói zeneakadémi­án hallotta. Útközben azért lepakoltam az alaposan összekeveredett árut. Mondanom se kell, legjobban a cseh import melegítőket várták. "Ilyen forró augusz­tus, s már az őszre készülnek?" - jegyeztem meg a számlák fölött könyöklő másfél mázsás boltvezető­nek. Hamiskásan rám kacsintott: "Jön még tél is, se­géd úr!" - hajolt közelebb hozzám, és szertartásosan, mint egy hivatalnok, vagy nemrégi fiImemlékemből előtűnő forgalmista, rálehelt az XY számú bolti bé­lyegzőre, és kéjesen a számlák alsó fertályára csapott. Csak úgy zengett az eladói pult! Szállongott a por rendületlenül. A csupa nőkből álló kiszolgáló sze­mélyzet buján felnyihogott. Kiporoszkáltam pirulva a boltból; zsebemből kikandikált két szüzességét vesztett számlamásolat. Az üres triciklivel most már valóban szélsebesen eredtem Ludvík Jahn nyomába. Néha még az alig hallható csengőt is hásználtam, úgy kerülgettem az úttesten átszaladgáló gyalogosokat. A sörözőnél lassítottam, de Ludvíkot sehol se láttam. Viszont ott parkolt kedves segédmunkás kollégám triciklije. (A kolléga volt a város első számú táncdal­énekese, a középiskolás lányok bálványa, és én is fel­néztem rá: csaknem kétszáz centiméterre nőtt. Az akkor divatos Adamo-számokat tudta kísérteties azonosu­lással előadni, ennek ellenére a személyi igazolvá­nyába kegyetlenül bevésték, hogy foglalkozása: sm., pedig igazi művész volt, ezért is vonzódtam hozzá.) Már a teraszon megpillantottam, egy gyönyörű sző­keséggel egyetlen korsóból nyalták a sörhabot. Kicsit otrombán elrikkantottam magam: