A Párisi Notre-Dame I-II.

Előszó Néhány éve annak, hogy e könyv szerzője végignézve, vagy inkább végigkutatva a Notre-Dame-székesegyházat, valamelyik torony homályos zugában ezt a szót pillantotta meg, a falba bekarcolva: ANAGKH. Ezek a régiségtől megfeketedett, a kőbe elég mélyen bevésett görög nagybetük; formájukban, állásukban a gótikus írásmód egynémely sajátsága - ami mintegy el akarta árulni, hogy középkori kéz írta ezeket a betüket - és főképen gyászos, végzetszerű értelmük hatott élénken a szerzőre. Kérdezte magától, megpróbálta kitalálni, milyen lehetett az a gyötrődő lélek, mely nem akarta elhagyni ezt a világot anélkül, hogy a bűn vagy a balsors e bélyegét ráüsse a régi templom homlokára. Azóta bemeszelték vagy levakarták a falat - nem tudom már, melyik történt meg a kettő közül - és a felírás eltűnt. mert így bánnak vagy kétszáz esztendő óta a csudálatraméltó középkori templomokkal. Csonkítják mindenfelől, kívülről-belülről egyaránt. A pap bemeszeli, az építész levakarja - aztán jön a nép és lerombolja. És így azon a törékeny emléken kívül, melyet e könyv szerzője szentel neki, nincs már semmi nyoma a Notre-Dame homályos tornyába karcolt rejtelmes szónak, nincs semmi nyoma annak az ismeretlen végzetnek, melyet oly mélabúsan fejezett ki. Az az ember, aki e szót írta a falra, évszázadok óta kitörlődött az emberi nem soraiból; aztán letörlődött a szó is a templom faláról és talán nemsokára a templomot magát is eltörlik a föld színéről. Ebből a szóból lett ez a könyv.