Tony Parsons

Kicsit más mint a megszokott Persons írás, de nagyon izgalmas mű.

Az Apa és Fia után egyértelmű volt, hogy a folytatást is el kell olvasni. Nem csalódtam, sodró és szórakoztató olvasmány, ugyanakkor életszerű. Ugyan könnyeden írja le egy férj és apa szemszögéből a hétköznapi és nem hétköznapi problémákat, ugyanakkor komoly gondolatokat ébreszt.

Tony Parsons szociológiai mini kórképe szerint háromféle nő létezik: aki nem akar gyereket, aki akar gyereket, de törekvései nem járnak sikerrel, illetve aki akar gyereket egy előre meg nem határozott későbbi időpontban. A Jewell nővérek látszólag legalábbis ebbe a mintába illeszkednek: a legidősebb lány, Cat úgy véli, egy életre eleget gondoskodott másokról, miután tizenegy éves korában színésznő édesanyja egy szép napon távozott néhány bőrönd és egy új barát társaságában. A középső lány, Jessica másra sem vágyik, minthogy végre gondoskodhasson valakiről, ugyanakkor pedig húgát, Megant éppen a másokról való gondoskodás foglalja le olyan nagyon, ugyanis segédorvosként egy lepukkant londoni lakótelepen próbálja megmenteni a világot. Persze azt már az elismert filozófus, Mick Jagger is megmondta, hogy ez ember nem mindig kapja meg azt, amit akar. Egy másik filozófus, Tony Parsons pedig azt állítja, hogy sokszor az ember azt sem tudja igazán, hogy pontosan mit is akar, így aztán ne lepődjön meg azon, amit végül az élettől kap. Humanitárius szempontból ugyan talán jobb lenne, ha mindenféle bonyodalom nélkül teljesülnének hősnőink vágyai, regényalapanyagnak viszont meglehetősen soványka lenne ez a történet, így aztán mind az A családban marad olvasói, mind pedig a szereplők felkészülhetnek arra, hogy hosszú és rögös út vezet a megnyugtató lezárásig. Ha már anyjuk egykor a szabadságot választotta a gyerekei helyett, a Jewell-lányok számára a család az első még akkor is, ha mindhárman máshogy képzelik el ezt a családot. Cat élvezi a munkája és kényelmes kapcsolata nyújtotta szabadságot, és esze ágában sincs gyerek formájában érkező megszorító intézkedéscsomagot bevezetni az életébe, éppen elég neki a nagy testvér felelőssége. Húga, Jessica pont az ellenkezője: még el sem mosták az utolsó edényeket a lagzi után, ő máris kilépett a munkahelyéről, hogy teljes egészében az anyaságnak tudja szentelni magát. A tervben csak egyetlen bökkenő adódott: az áhított utód még évek múltán sem akar megérkezni. Épp ezért esik különösen rosszul Jessicának, amikor a legifjabb Jewell-lány, Megan bejelenti, hogy egy egyéjszakás kaland maradandóbb emléket hagyott maga után, mint arra számított. Megan számára pedig rosszabbkor nem is jöhetett volna a baba, hiszen annyi év tanulás és a család támogatása után már csak néhány vizsga és pár hónapnyi segédorvosi gyakorlat választja el attól, hogy végre orvos lehessen. Ebbe a képbe pedig az egyedülálló anyaság nem nagyon fér bele. Azonban akinek ilyen családja van, mint Megan Jewellnek, az sosincs igazán egyedül: ha a Jewell-família korábban már átvészelt néhány nehéz időszakot, egy kisbaba felnevelése nem okozhat nekik gondot. És ugyan nem szeretnék további részleteket elárulni a regényből, annyit mindenképpen hozzá kell tennem, hogy nem Megan kislánya lesz az egyetlen fiatalkorú szereplő a történetben.  Bár az egész ajánlóban a család fontosságát emlegettem, igencsak szorult helyzetbe kerülnék, ha definiálnom kellene a család fogalmát. Tony Parsons négyszáz oldalon keresztül próbálja ezt megtenni, és sikeresen rávilágít arra, milyen nehéz is megoldani ezt a látszólag egyszerű és ártatlan feladatot. Hiszen mi a család? Nos, kinek mi: a megszokott apa-anya-gyerek(ek) felállás mellett egyre több eltérő verzióval találkozhatunk, és érdemes szembenéznünk azzal, hogy a család nem feltétlenül tartalmazza az eredeti recept minden összetevőjét. Előfordulhat benne több, vagy akár kevesebb komponens is, ám a szomorú hír az, hogy még akkor sem lehetünk biztosak a sikerben, hogyha minden hozzávalónk megvan ahhoz, hogy tökéletes családot rittyentsünk magunknak. Hiszen, ahogy a filozófus Jagger is mondta, az ember nem kaphatja meg mindig azt, amit akar azonban Jagger még azt is mondta, hogy ha nagyon próbálkozunk, megkaphatjuk azt, amire szükségünk van. Utána pedig már csak arra kell ügyelnünk, hogy ne szúrjuk el de ha el is rontunk valamit, a család majd úgyis segít.

Tony Parsonstól megszokott stílusban és alapossággal megírt könyv. Mint szinte minden regényében, a pontosan leírt környezet, a hitelesen átadott hangulat teszi összetéveszthetetlenül egyedivé a művet. És természetesen azok a mondatok, amikben mindenki magára ismer, amiket mindenki legszívesebben aláhúzna, és amit mindenki idéz...

Tony Parsonst fordítani nem egyszerű vállalkozás. Kiderül ez az Európa kiadó 'Nem lehetsz angyal' c. kötetéből is. Azt várnánk, hogy Varga Monika számára - aki nagy szerepet játszott abban, hogy az írót a hazai olvasóközönség megszerethesse - a sokadik kötet után ez már holmi ujjgyakorlatnak számít. Az, hogy talán még ilyen hatalmas tapasztalat mellett sem szégyen időnként a szótárhoz nyúlni, kiderül a következőkből. Hangsúlyozom, a következő kritikai észrevételek elsősorban a fordításnak szólnak, a könyvről alkotott véleményemet az eredeti, angol nyelvű kiadás oldalán mondtam el. Amitől egy fordítást fordításnak nevezünk, az elsősorban a szöveghűség. Itt persze nem elsősorban szolgai másolásra kell gondolni, azonban a gondolatok eredetisége lényeges. Mit kezdjünk például a könyv 245. oldalán található mondattal: "...Hunt volt az egyedüli hím, aki több évtizedes szexuális gyakorlatot tudhatott maga mögött, egyedül ő kóstolt vörös márnát, és csak neki volt bepárásodó szemüvege - ...", amikor az eredeti szöveg ezt még csak meg sem közelíti. Ha a fordító kicsit is utánanézne, kiderülne, hogy a "love handle" az a kis deréktáji hájfelesleg, amit az angol találóan azért hív így, mert bizonyos alkalmakkor jó fogódzót jelent. Ha a "mullet" szót nem bliccelte volna el az első oldalon, akkor mostanra már megtudta volna, hogy az egy ('77-ben kifejezetten ódivatúnak számító) frizura, de márnához semmi esetre sem hasonlít (pláne vöröshöz). És valószínűleg talált volna jobb szót a 'smoky lenses'-re is, ami inkább színezett üveg, mintsem pára. De ez csak egy mondat a számos leiterjakab közül - példaként álljon itt néhány: 1. old catch his death - halálra fagyni (VM - "halálos nyavalyát fog összeszedni" - egy vizes nadrágtól?) 19. old dropping acid - betépni (VM - "savval locsolni" - de vajon ettől miért lesznek látomásaink?) 81. old his meat and two vegs were given an unexpected airing - kilógott a gatyából a férfiassága (VM - "lába közül váratlanul kiszorult a levegő" - de ezen a harcedzett tyúkok vajon miért pirulnának?) 84. old he had trouble boiling a kettle - kétbalkezes, még egy teavizet sem tud felforralni, ez angolhonban hatalmas sértés lehet - (VM - "túlontúl gyakran hevíti a kanalát" - Skip valóban drogos, de most éppen nem erről van szó) 88. old. across the pitch in some empty football stadium - botorkáltak a futballstadion sötétjében - (VM - "baseballstadionok ütődombjain" - nem tudom, '77-ben volt-e egyáltalán baseball Londonban - annyira tipikusan amerikai) 179.old getting their hat trick - mesterhármas a szexben (VM - "kalaptrükk" - ennyire egyértelmű lenne?) És amitől egy fordítás minőségivé válik: érdemes lett volna eldönteni, hogy a dalcímeket lefordítja-e vagy nem, de mindenképpen következetesen. Az egyszer más lefordított film és könyvcímeket érdemes a közismert formában citálni: On the Waterfront - Rakparton, Elia Kazan filmje. A Fawlty Towers magyarul Waczak szálló néven lett ismert. A "Baj van a részeg tengerésszel" magyar változata is népszerű, de az itt közölt kis rigmusok (199.old) biztosan nem énekelhetők a dallamára - helyenként még a szótagszám sem stimmel. Az eredeti címben szereplő John Sebastian dal valóban nem nagyon közismert, helyette a "You may not be an angel" elfogadható, de akkor a fordítás szövegében is (29.old - "nem vagy angyal...") illene ugyanazt idézni, különben semmi értelme. Linda Lovelace figurája talán Magyarországon nem annyira népszerű (a Deep Throat sokatmondó című pornófilm tette világhírűvé) mindenesetre a vicces pólófelirat (64.old) csak akkor valóban szellemes, ha az eredeti - "choked" - "megfullasztottam" szót használjuk. Amennyiben a fordító a leendő olvasóközönség értelmi színvonalát felbecsülve érdemesnek tartja megmagyarázni, hogy a "paki" a pakisztániból ered, akkor talán elmondhatná nekünk azt is, hogy Chi-Chi és An-An a londoni állatkert két sztár pandamacija volt. Talán a kiadónak érdemes lett volna a nem lespórolni a lektorra költött pénzt. Reméljük, a következő Parsons regény (My favourite wife) fordításának kiadása előtt megteszik.

Megkerestem vele kiadókat, de nem ragáltak - igaz közben kiadták magyarul :-) CD nélkül... A magyar fordítás címe: Nem lehetsz angyal - ami egy másik dal címe, de kétségtelenül illik a könyv hangulatához. Deszpinának (és mindenkinek aki szereti Tony Parsont) pedig ajánlanám az azóta angolul megjelent My favourite wife-ot. A Parsons rajongók ugyancsak szeretni fogják Karel van Loon Kakukkfióka c. könyvét.

Aki Parsons egyéb regényeivel ismerkedett meg, ott a férfi-nő-gyermek érzékeny ábrázolásával találkozik. Ez a regény merőben más. Magam is bajban voltam a hivatkozott zenékkel (nem ismeretükkel), jó részüket viszont a YOUTUBE-on megtaláltam, ami sokat segített abban, hogy a könyv mondanivalójához közelebb kerüljek. Érdemes elolvasni. Egy új világ tárul ki előttünk. Redbaronnak meg azt ajánlom, próbáljon megkeresni egy kiadót a fordításával, hogy azok is hozzájuthassanak a műhöz, akik nem tudnak angolul. (CD-s ötletével együtt).

Tony Parsons abszolút hitelesen és érzékenyen ábrázolja a nő-férfi-gyermek kapcsolatot valamennyi művében. Olvasmányos stílusa garantálja, hogy regényei letehetetlenek legyenek. Ez is olyan.

Ez a könyv Tony Parsons személyes vallomása, mindhárom főszereplő alakjába kissé belegyúrta saját magát, közülük mégis talán a fenti ismertetőből kimaradt Terry a legjellemzőbb. A magyar olvasók számára a a mindent átszövő zene világa kissé idegen, hiszen ebben az időben Magyarország meglehetősen elszigetelt volt (talán egy CD melléklet segítené az akkori könnyűzenei irányzatokban járatlanok számára is a beleélést). A könyv mégsem fog csalódást jelenteni azoknak, akik Tony Parsons korábbi könyveit olvasták. A tőle megszokott őszinteséggel és öniróniával győz meg bennünket arról, hogy nemcsak a tökéletes emberek szerethetők. Ajánlom mindenkinek, aki szereti Tony Parsonst és persze tud angolul (egyelőre magyar fordításról a magamén kívül nem tudok)

Tony Parsons szuper! Mindenkinek ajánlom az összes eddig megjelent könyvét.