A KönyvKereső szolgáltatás csak regisztrált ügyfeleink számára elérhető.
Hogy igénybe tudja venni, kérjük, jelentkezzen be, vagy regisztráljon oldalunkon.
Bodor Ádám 1936. február 22-én, Kolozsvárott született református, felső-középosztálybeli családban. Édesanyja, a székely Tóháti Ida felmenői között számos tisztviselőt találunk. Ez az életpálya az örmény-magyar földbirtokos apai ágtól sem állt távol. Bankigazgató édesapját, a mérsékelten konzervatív, hívő, nagy tekintélyű Bodor Bertalant 1944-ben a budapesti székhelyű Országos Pénzintézeti Központ és a Pesti Takarékpénztár és Hitelbank élére helyezték. A háború után meghívták a debreceni kormányba, de a család inkább visszatelepült Kolozsvárra. Erdély vallási és kulturális sokszínűsége, a magyar, a szász és a román kultúra szétválaszthatatlan keveredése, s egyszersmind a közeg kelet-európai letargikussága, szegénysége, kiszolgáltatottsága jelentett meghatározó élményt a későbbi író számára, műveiben részint ezt a kettősséget igyekszik megragadni.
Kolozsvárott a kommunista hatalomátvétel után más jómódú családokhoz hasonlóan Bodorékra is a nélkülözés évtizedei vártak. Először a családi villát kellett elhagyniuk, majd a koros apát koholt vádak alapján elítélték a Márton Áron-féle politikai perben, és csak 1955-ben engedték szabadon. 16 éves korában magát Bodor Ádámot, a Református Kollégium diákját is letartóztatták államellenes szervezkedésért. Társaival együtt egyikük állami kitüntetésben részesülő apjának közbenjárására szabadult két év után. Egy évig gyári munkásként dolgozott, majd inkább óvatosságból és kényszerűségből, mintsem mély vallásosságtól indíttatva világi szak helyett a református teológiára iratkozott be. 1960-ban végzett, és a kolozsvári egyházkerületi levéltárban alkalmazták, jóformán éhbérért. 1964 és 1968 között egy másoló-fordító irodában dolgozott szülővárosában.
Karcolatokat és novellákat 1965-től kezdett publikálni az Utunkban, e korai művek Hemingway hatását mutatják. A Forrás-könyvsorozatban, 1969-ben megjelent első novelláskötete is A tanú címmel, ettől kezdve az első Forrás-nemzedék tagjaként tartják számon. Noha műgonddal kimunkált rövid prózáinak esztétikai értékét írásban nem sokan kérdőjelezték meg, és általában elismerő kritikákat kapott, az irodalmi és a közélet némely potentátja olykor olvasói levelek mögé bújva, máskor televíziós műsor keretében diákokkal elmondatva jelezte fenntartásait aziránt, hogy Bodor Ádám nem tartja szem előtt a szocialista realizmus követelményeit. Mivel politikai okokból a sajtóban nem foglalkoztathatták, szabadfoglalkozású íróként tevékenykedett. A hetvenes évek elején Bacsó Péter és Fábri Zoltán egyaránt filmet készített egy-egy novellája alapján. 1974-ben a Kriterion kiadta második kötetét (Plusz-mínusz egy nap), majd 1978-ban megjelent a Megérkezés északra is. Első magyarországi könyvét, a Milyen is egy hágó? című válogatást a Magvető adta közre 1980-ban, amit nem sokkal később máig utolsó Romániában megjelent magyar nyelvű kötete, A Zangezur hegység (1981) követett. Ebbe újabb keletű novelláit gyűjtötte össze.
Mivel a hetvenes évek végétől Erdélyben lehetőségei íróként egyre inkább beszűkülni látszottak, és életfeltételei nehezedtek, 1982-ben áttelepült Magyarországra. 1984-től a Magvető szerkesztője lett, újabb novelláskötete mégis - vagy épp ezért - a konkurens Szépirodalmi Könyvkiadónál jelent meg. Az Eufrátesz Babilonnál (1985) már megmozgatta a jobb szemű anyaországi kritikusokat: Balassa Péter ekkor nevezi Bodor Ádámot kitüntetően a magyar novellistának. Az igazi áttörést azonban mégis csak a Holmi novellapályázatán nyert első díj, valamint a Sinistra körzet (Magvető, 1992) című alkotás megjelenése jelentette, amit Bodor eddigi fő műveként tart számon az irodalomtörténet. Ebben a totalitárius rendszer működésmódját mutatja be egy erősen behatárolt, kevés szereplős, groteszk világban, mély iróniával és fekete humorral. A regény és a novellafüzér keresztezéséből született írás műfaji besorolásának kérdése máig tartó vitákat gerjesztett kritikusi körökben.
Az érsek látogatása (Magvető, 1999) hasonlóan átmeneti műfajú, de nemcsak ebben folytatója a Sinistrának: a helyszín a körzetre emlékeztet, egyik-másik alak onnan ismerős, és az írásmód sem különbözik lényegesen. A kritikusok ezúttal azonban nem voltak egyöntetűen lelkesek: bár vannak, akik az első regény méltó párjaként tekintenek a műre, mások könnyedebb hangvétele és kevésbé komplex struktúrája miatt bírálták.
A közmondásosan kevés szavú, zárkózott írót Balla Zsófia vette rá egy rádióinterjúra, és ennek átdolgozott, kibővített változatából született A börtön szaga (Magvető, 2001), amelyben Bodor Ádám életéről, műveiről vall.
Bodor a magyar irodalom legnagyobb atmoszférateremtője. Büdös, félig betonból, félig korhadó fából összeeszkábált textusainak szerintem egész Európában alig találni párját. Zavarbaejtő neveivel is ezt a hatást erősíti - Damasskin Nikolsky, Pochoriles, Lorenz Fabritius: a nevek egy képzelt határvidékre mindenhonnan összegereblyézett hazátlan söpredéket jeleznek, akik már mindennek a legalján vannak, és a menekülés reménye már csak arra jó, hogy jobban fájjon: még mindig itt vagyunk, és itt is maradunk. P.
Nem akarok elmélyülni abban a kérdésben, hogy milyen a viszonyom Bodor Ádám szövegeivel. Legyen elég annyi, hogy tán csodálom, ámde nem szeretem, s képzetem hegyvölgyét nem járja.Holott a sűrű, hideg atmoszféra, a szikár, szorongásos, abszurdba hajló világ pont az én ízlésemre vallana. És mégsem. Vagy inkább: nem egészen.Azt hiszem, a nevekkel van a baj. Nem kedvelem a beszélő neveket, márpedig Bodornál alapvető funkciója van a neveknek. És ha a nevek mondjuk nem beszélnek, akár Bodornál, akár másutt, hanem csak furcsa, groteszk hangzásukkal mondanak valamit, vagyis mindenképpen jelentésképző szereppel rendelkeznek, akkor sem bírom őket. Egyre kevésbé vagyok képes szeretni a névközpontú prózát, holott irodalmunkban nagy hagyománnyal zuhognak regényeken át a beszélő nevek. Valahogy belefáradtam a Baradlay Richárdok, Pósalaky urak, Vizynék, Tímár Mihályok meg Csuri Jóskák tradíciójába, és ezen a személyes idegenkedésemen nem segít Elvira Spiridon meg a Baba Rotunda-hágó sem. Nem véletlen, hogy én például nem használok neveket. Tudnék erről egész hosszú magyarázatot adni, már hogy pontosan miért is nem, de maradjon ez a házi recept egyelőre saját használatban.Az utolsó szénégetők című kötet viszont tetszett. A nevek ugyan itt is felbukkannak, a kötet vége felé egyre intenzívebben, megelőlegezve a Sinistra névorgiáját, mégsem záporoznak akkora erővel, mint ott, a későbbi kultuszregényben, más írásokban. Bodor 78 és 81 között született novellisztikus tárcái már magukban hordozzák a későbbi művek fontos jegyeit, többek közt ezért is érdekes, így együtt, egy kötetben olvasni őket. De még fontosabb, hogy az alig 2-3 oldalas kisprózák között olyan szövegekre bukkantam, amelyek kimondottan az én finnyás torkomnak íródtak. A sűrítésnek ilyen fokú töménységét mindig is szerettem, Mészölynél akár, de Örkény egypercesei is felötlöttek. Ezekben a darabokban viszont az abszurd, a groteszk, a fekete hangulat és a remek humor, a tökéletesre csavarozott történet és a jól ismert nagyszerű nyelv olyan szépen, hiánytalanul, mesterien születik meg, hogy nagyon megszerettem őket. Nem állítom, hogy maradéktalanul elégedett vagyok, hiszen van itt-ott néhány számomra kevésbé izgalmas darab, ráadásul a feszes, novellisztikus írások mellett a kötet végé felé egyre inkább megszaporodnak a személyesebb tárcaszövegek és a visszatérő hősök, motívumok, amely már egy másik, szélesebb medrű szövegvilág felé mutat. De összességében kijelenthetem, nagyon örültem neki, hogy ismét találkoztam Bodor Ádám prózájával. Lehet szeretni vagy kevésbé rajongani, de az kétségtelen, hogy muszáj csodálni és kötelező tanulni tőle. Hadd soroljam azokat végül, amelyek szerintem a magyar kispróza csúcsain járnak és nekem személyesen is leginkább a szívembe férkőztek: Születésnap, Látogatás, Meghívó, Az aluljáró, Névtelen telefonáló, Frontátvonulás. És legvégül: ugye sokatmondó, hogy az utolsó szöveg, az Erdei áldás úgy fejeződik be, hogy az asszonyok azt javasolják: adjunk tüstént nevet mind a negyvenkilenc újszülött vadmalacnak. Novics János (boltvezető)
Bodor a magyar irodalom legnagyobb atmoszférateremtője. Büdös, félig betonból, félig korhadó fából összeeszkábált textusainak szerintem egész Európában alig találni párját. Zavarbaejtő neveivel is ezt a hatást erősíti - Damasskin Nikolsky, Pochoriles, Lorenz Fabritius: a nevek egy képzelt határvidékre mindenhonnan összegereblyézett hazátlan söpredéket jeleznek, akik már mindennek a legalján vannak, és a menekülés reménye már csak arra jó, hogy jobban fájjon: még mindig itt vagyunk, és itt is maradunk. P.