Thomas Piketty

A tőke a 21. században

2015. 05. 05. - Winkler Nóra
Mi volt akkor az ipari fejlődés haszna, mi volt a jó a technikai innovációkban, az összes erőfeszítésben és népességvándorlásban, ha fél évszázadnyi gazdasági fejlődés után a tömegek helyzete ugyanolyan nyomorúságos mint korábban, és az egyetlen, amit a jog ebben tenni tudott, az az hogy nyolc éves kor alatt betiltotta a gyári munkát?

Nem tudom, diákéveiben miket olvasott Piketty, mindenestre jó kis irodalmi referenciákkal igyekszik világossá tenni, miért rossz, ha folytatódik a tendencia, hogy a tőke kamatszintje magasabb, mint a gazdaság növekedése. Vagyonosodásról, elszegényedésről, az egyenlőtlenségek törvényszerűségeiről ír. Balzac, Jane Austen és Henry James regényeinek világát idézve mutat rá a kora XIX. század társadalmának betonmerev, nulla mobilitást kínáló szerkezetére, azért, hogy ráébresszen, ez ma már történelem, de ha nem változtatunk, visszajöhet.

Ha most bárkit kezdenék elveszíteni, mert a tőke kamatszintje nem hozta izgalomba, se a gazdaság növekedése nem villanyozta fel, sebtiben elmesélem, ez az a gazdasági könyv, amiről nemcsak a szakmai körök beszélnek, de az olvasók is! Eddig másfélmillió példányt adtak el belőle. Kiadója, a Harvard Egyetem elkerekedett szemmel figyeli a kimutatásokat, ők azért nem a bestsellerpolcokat célozzák akadémiai kiadványaikkal, ezt meg viszik, mint a cukrot.

A Piketty jelenséggel foglalkozó külföldi magazinok mulatságos illusztrációkat hoznak – egy komplett metrókocsinyi utas mind egy szálig ezt olvassa, sőt még a tengerparton is ezt látni a napozók kezében, maximum, aki épp úszik, letette a fényvédős flakon és az ásványvíz mellé. Mi a siker oka?

Egyrészt nagyon időszerű a kérdés, amit ebben a vaskos – 700 oldal! – könyvben körbejár, mert azt olvassuk-halljuk egy ideje, hogy tényleg radikálisan polarizálódtak a társadalmak, egyre szélesebb a sáv a gazdagok és szegények között. Számít az is, hogy a szerző jó előadó: szuggesztív, lendületes, igyekszik tömören, világosan beszélni összetett jelenségekről. Ajánlom a TED-en látható előadását, ott érzékelhető az az elsöprő energia, amellyel véleményét képviseli. Mellékszál, de angol akcentusa külön szerethető, annyira tipikus, szinte parodisztikus.

Könyvének szövege is követhető, és miközben a gazdaságról, annak működéséről szól, végig áthatja egy Robin Hood-érzetű szemlélet, hogy egyenlőséget, a vagyon igazságosabb elosztását, demokratikus társadalmakat vágyna látni. (Remélem, eljut majd hozzánk dedikálni, és akkor végre élőben is lát egyet!!!) Az se veszti el érvelésének fonalát, aki nem makroökonómiából doktorált, mert menet közben elmagyarázza az alapfogalmakat és érdekes analógiákat hoz.

Az Ernst Gombrich-féle alapmű, A művészet története jutott eszembe párhuzamként. Az is egy összetett terület, nehéz rendszerben, időrendiségben látni a gázai piramisoktól a posztmodernig, viszont mindannyiunknak van köze hozzá, tudjuk, mi egy festmény, szobor, templom. Piketty könyve esetében: ki ne ápolna viszont a pénzzel, ki ne helyezné el magát egy társadalmi rétegződésben, kit ne izgatna a megagazdagok élete és lenne együtt érző a szegényekkel? De hogy ez hogy áll fel rendszerbe, mik a folyamatok, ok-okozatok, azt kevesen tudjuk. Gombrich is legendás mesélő, ízes, személyes, szellemes és sose felejti el, hogy nem tudósok, hanem laikusok olvassák, továbbá rengeteg illusztráló képet mutat. Piketty is, csak nála ezek ábrák, grafikonok, irtózatos mennyiségű adat vizuális feldolgozása.

Megkérdeztem csúcsközgazdász ismerősömet, valóban strandolvasmány lenne-e a könyv, amit azért erős túlzásnak vélt, de azt megerősítette, hogy jó dolgokat vizsgál, jó meglátásokkal. És mondott mellé egy nagyon elgondolkodót. A legpolarizáltabb társadalmak egyike az amerikai, mégis, a társadalom nagyjából fele megéli, hogy egy időre felkerül a felső húsz százalékba. Piketty hazájában, Franciaországban nem ekkora a mobilitás, talán ez is szerepet játszik abban, hogy épp ő állt rá a vagyoni egyenlőtlenségeket vizsgálni. Mindenesetre két éve elnyerte az Yrjö Jahnsson-díjat, ami olyan 45 alatti közgazdásznak adható, aki elméleti és gyakorlati kutatásaival jelentős mértékben járul hozzá Európa gazdaságának vizsgálatához. Gratulálhatunk neki, már csak azért is, mert most május 7-én még mindig csak negyvennégy gyertyát fújt el a tortáján, és a fél világ már róla beszél, holott igazán nem egy showbiz szakmát választott.

Winkler Nóra

Kulturális újságíró, néha könyvíró, árverésvezető. E téren szívügye és büszkesége a Bátor Tábor évenkénti jótékonysági aukciója. Olvasás nélkül nehezen lenne meg, ötévesen kezdte a János vitézzel, a szenvedély iskolai magyarórákon, egyetemen az amerikai írók műveiben való elmélyedés során csak fokozódott. Ha lakótereket kell felidéznie, a könyvespolcok képe, hogy melyik cím melyik mellett volt, tisztán beugrik neki. Hálás, hogy munkája legjava kedvtelés, tudta, hogy kulturális területen fogja jól érezni magát. Rádiózott és tévézett, szeret interjúkat készíteni és beszélgetéseket vezetni. Kortárs magyar írókkal különösen, mert pár éve legfontosabb elismerésükkel, az Aegon Művészeti Díjjal dolgozik.

A Nóra polcán könyveket ajánlok – frisseket, még csak előjegyezhetőket, bestsellereket, delikát darabokat, régi nagy kedvenceket. A könyveket párosítom képekkel, festményekkel, fotókkal, mindig olyat keresek, ahol szépen összekapcsolódik művészet és irodalom.

Százezer darab egydolláros bankjegy

Hogy ez micsoda?

Százezer darab egydolláros bankjegy

És hol van?

A Guggenheim Múzeumban, New Yorkban, egy kiállítás formájában

Hogyhogy?

Hans-Peter Feldmann német képzőművész 2010-ben kapta a Guggenheim Múzeum által alapított Hugo Boss-díjat. Ezt kétévente nyerheti el egyvalaki, aki nagyformátumú alkotó. A dicsőség 100.000 dolláros pénzdíjjal jár.
Majdnem hetvenéves volt már akkor Feldmann, és nagyon ötletes kiállítást gondolt ki a díj kapcsán. 
Onnan indult ki, hogy amikor ő a szakmát kezdte, még egyáltalán nem volt annyi pénz, annyi vevő és hangos árverés, mint ma. Egyáltalán, ő abban nőtt fel, hogy művészetet csinálni és sok pénzt keresni két távoli világ volt. 
Nagyra tartja, hogy ennyire komoly összeget nyert a díjjal, és ezt szerette volna bemutatni.
Úgyhogy szereztek százezer darab egydollárost, és egy sereg asszisztenssel egyenként feltűzték azokat a falra, teljesen beborítva azt. Nem friss, ropogós bankjegyeket akart, hanem használtakat, mert a pénz már csak ilyen: sokak kezén megy át, szüntelen mozog, minden nap használjuk. 
Amikor megnyílt a kiállítás, a múzeum extra őröket állított a térbe, de Feldmann lazán gondolt erre is: „A következő teremben sokmillió dolláros képek lógnak. Azokat se szokták elvinni. Ha valaki zsebre tesz egy dollárt, az szerintem belefér, bár úgysem lesz ilyen.” Igaza lett. Megmaradtak mind, bontáskor egyenként leszedték őket, a díjazott művész pedig azóta is költi.

Válasszon könyvet Nóra polcáról!

Nóra polca (17)










ChatBot