Caxamalca aranya

Van egy nagy belső tragédia is ebben a csodálatos kis írásban. Alig észrevehetően, finoman és mégis megdöbbentő erővel sejteti az azték uralkodó lelki összeomlását abban a pillanatban, amikor megtudja, hogy az arany mit jelent egyesek számára. Egy világ és egy világrend omlik össze az inka lelkében. Megrendül az alap, melyre népének élete ősidők óta épült. A napban hittek, a nap termékeny és ellenállhatatlan világosságában. Most megismernek egy népet, mely az aranyban hisz. Az arany világossága is ellenállhatatlan, de nem termékeny, - legalábbis a peruiak számára nem. Az aranyhit számukra a legsúlyosabb blaszfémia, az emberméltóság legmélyebb meggyalázása. Az inka látja, mi történik az arany körül, mennyi mérhetetlen alávalóság, az emberi értékeknek micsoda feladása. Heteken át figyeli ezt a spanyolok táborában és lelkét megbénítóan keríti hatalmába a mélységes kétségbeesés és undor lethargiája. Szótlanul készül a halálra és nyilván azt gondolja, amit Hebbel egyik hőse: ,,Nem értem többé a világot." És ez sokkal rosszabb a halálnál: ez az igazi tragédia. Jakob Wassermann sokat írt, többek között a hatalmas Maurizius-Andergast-Kerkhoven trilógiát, melyet általában főművének tartanak. Én azt hiszem, ez a kis regény a főműve. Monumentális alkotás, néhány íven. Szerencsés órában fogant, amilyen csak nagyon kevés akad egy író életében. Ama kivételes remekművek közé tartozik, melyekből a nap csillogása árad és nem az aranyé. (Bálint György)