Végzet, sors, szabad akarat

A "Mesterkurzus" eddigi három ősszejövetelén igyekezett hűséges maradni rangos címéhez. Meggyőződésűnk, hogy kurzusunh szereplői nem tartják magukat mesterehnek, hanem tudósai vagy kitűnő gyakorlati szahemberei egy-egy tudományterületnek. Szándékunk az volt, hogy a mindennapos élet valamelyik fontos problémáját szellemileg körüljárjuk, és több oldalról megvilágítsuk, lehetőleg a fiziológia, a pszichiátria, a pszichológia és a művészet szempontjából. Talán az embert leginkább izgató kérdéshez nyúlt hozzá a legutóbbi Mesterkurzus előadás-sorozata. Ki ne töprengett volna már azon, hogy van-e sorsa, végzete - vagy csak a véletlenek játéka az egész élet? Mondhatjuk-e valamire, hogy "így volt megírva!" - vajon ki írta meg? -, hivatkozhat-e a hívő az égiek akaratára, az alvilág cselvetéseire? S e kérdések mögött ott lappang a felelősség önmagunkért - vagy annak elhárítása; hajlamunk a bűnbak-keresésre, vagy arra, hogy az "objektív körülményeket" vádoljuk kudarcainkért. A történelemről beszélgetve el szoktuk vetni a "mi lett volna, ha?" kérdést, mint tudománytalan feltételezést. És a saját személyes életünkben? Érdemes-e utólag eltöprengeni döntéseinken és választásainkon? Nem, tévesztjük-e össze a külsőleg megvalósíthatót a belsőleg lehetségessel? Vagyis, végső soron, volt-e módunk másképp cselekedni, mint ahogy cselekedtünk? Igaza van-e Senecának, a nagy sztoikus filozófusnak abban, hogy vezetik a végzetek azt, aki hagyja, hogy vezessék, aki nem hagyja; azt vonszolják! Vagyis ugyanoda jut; de vonszlódás közben jól összetöri magát. Ezekről a végső kérdésekről, az akarat és a cselekvés szabadságáról, a sorsunk alakulását alakítótényezők olvashatjuk most el két pszichológus, - Ratischburg Jenő és Popper Péter - s egy Kanadából erre az alkalomra hazatért honfitársunk, az ún. antipszichiátriai irányzathoz tartozó Feldmár András véleményét.