Született vesztesek - avagy út a pokolból

Csak akkor jött, ha egyedül voltunk, viszont többnyire jókedvet, vidámságot hozott magával. De bármennyire is volt önfeledten jókedvű, mutatva, hogy stabilan áll a világban, mindig volt egy olyan érzésem, valami szörnyű titkot hord magában. Sokat, nagyon sokat beszélgettünk, értette, sőt meg is tudta magyarázni azt, amitől én még csak szenvedtem. Mikor közeledett a szabadulásom, és én tele voltam kétségekkel, hogy fogad a kinti világ, ő csendben csak annyit mondott. Kinek nincs múltja, nincs jövője. Csak azzal törődj, hogy te bele tudsz-e nézni a tükörbe. A többi ne érdekeljen. Tudod, a látszat néha csal. Mindegy ki, mit gondol rólad, csak az számít te mit gondolsz saját magadról.
Forrással osztottam meg lelkemben felgyülemlett fájdalmat, siratva múltamat, édesanyámat. Úgy éreztem elrontott életemet soha nem tudom egyenes kerékvágásba rakni, kislányomat felnevelni. Kétségbeesve szorongattam édesanyámtól megmaradt, kicsit csorba bögrémet, miközben könnyeim a teába potyogtak. Forrás egy darabig csendben hallgatott, majd elkezdett mesélni. Mesélni életét, mely számomra oly sok mindenre magyarázatot adott. Egész éjjel beszélgettünk, de nem éreztem az idő múlását. Viszont sok mindent másképp kezdtem látni az életből, megértettem, a látszat néha tényleg csal.