Ferenczik Adrienne

Borzasztó, dögunalom, stílustalan.

Voltatok már úgy, hogy sétáltatok az utcán, gyanútlanul, mindennapos rutinnal és mozdulatokkal, aztán egyszer csak elétek vetődött egy réges-régi ismerős: egy régi barát, vagy szomszéd, vagy osztálytárs. Elcsevegtetek, aztán indultatok tovább, de már nem azzal a megszokott lendülettel, mint előtte, mert hirtelen belétek hasított az érzés: hová is tartok? Honnan jöttem és vajon jó felé indultam-e el? Mivé lett az utam az idők során és mivé lettem közben én magam? Nos, Ferenczik Adrienne könyve, a Napfényes Riviéra éppen ezt a hatást váltotta ki belőlem. Olyan kérdéseket és gondolatokat vetett fel, amit egy régi ismerőssel való találkozás tett volna meg. Azt kell mondanom, súlyos egy könyv ez. A szó legátvittebb értelmében. Fricska az olvasó számára és egy tükör, amit maga elé tarthat. Vagy a szomszédja elé. Hiszen annak ellenére, hogy könnyed, rendkívül szórakoztató, érdekfeszítő és olvasmányos, mégis ránehezedik, rátelepszik az emberre és olyan gondolatokra sarkallja, amik talán még soha, vagy nagyon hosszú ideje nem jutottak eszébe. A finom irónia, a valósághű társadalomkép az elevenünkbe talál, visszavisz a múltba, rákérdez a jelenre és megkérdőjelezi a jövőnket. Kihat ránk. Megdolgoztat. Ösztökél. És ez jó. Ilyen legyen egy könyv: érintsen meg, változtassa meg a gondolkodásunkat, bírjon rá a tépelődésre. Még akkor is, ha közben jól szórakozunk sőt, kiváltképpen akkor