Szegény anyám, ha látnám

Nem tudom, hogyan kell sérült gyereket nevelni. A tapasztalatok levonására nekem mindössze egy vak fiú adatott. Nem tudtam, jó-e az út, amin járok, azt sem, hová tart, vezet-e egyáltalán valahová. Csak azt tudtam, hogy a cső végén egy szabad, bátor, önálló srácnak kell majd kijönnie, és azt akartam, hogy ebbe senki se rokkanjon bele. Annak, hogy megírtam ezt a könyvet biztosan van valami értelme. Talán csak annyi, hogy valaki belekapaszkodik az egyik mondatába, esetleg néhány percre megnyugszik, netán megérti, hogy mások is félnek, és senki sincs biztonságban. Szerintem nincsenek jó megoldások, csak ösztönös próbálkozások, hogy ne csak kibírjuk, de jól is érezzük magunkat a bőrünkben. Ennél sokkal bonyolultabb programban nem tudok hinni. Mindenesetre szabadon kísérletezhetünk, hiszen csak az életünkről van szó.
Azt hiszem, rengeteg módja van annak, hogy egy szülő alkalmatlanná tegye a gyerekét az életre. Az egyik legpokolibb az, ha nem nézünk szembe az adottságainkkal és a tényekkel. Illúzióba ringatni egy gyereket csak azért, mert mi magunk nem vagyunk képesek elviselni a bizonyosság terhét, jelentős bűn.