Prozac-ország - Fiatalon és depressziósan Amerikában

Elizabeth Wurtzel alig múlt húszéves, amikor megírta ezt a könyvet depreszsziójának történetéről, s ma már Sylvia Plathszal és Willam Styronnal együtt a „depresszió-irodalom” legfontosabb szerzői között emlegetik. Wurtzel szerint Plath és Styron könyve túlságosan udvarias, bocsánatkérő volt; ő egy „rockand-roll könyvet” akart írni: vadul, teljesen kitárulkozva mesél a szüleihez fűződő és a depresszióját úgy-ahogy magyarázó kapcsolatáról, szenvedéseiről, őrült szerelmi és szexuális kalandjairól, pszichológusairól és pszichiátereiről, öngyilkossági kísérletéről, segítőkész egyetemi barátairól, akiknek végül az agyára ment állandó, megmagyarázhatatlan kínlódásával.A „regény” végén, utószóként közölt esszéjében Wurtzel a Prozac-jelenségről ír - a kilencvenes évek elején megjelent csodaszerrel őt is „meggyógyították”, de Wurtzel szerint nem felhőtlenül jó hír az, hogy Amerikában jóformán mindenkinek, aki szomorúságra panaszkodik, három perc alatt felírják a Prozacot (vagy valamilyen hasonló, depresszió elleni szupergyógyszert) . Az igazi depresszióval ugyanis nem olyan könnyű elbánni, s miközben mindenütt mesterségesen boldoggá tett emberek szaladgálnak, az „igazi” depressziósok bajára ma sem tudja senki a megoldást - mert hiszen a világ bajait sem lehet holmi neuro-transzmitterekre ható molekulákkal megoldani. Wurtzel élete mindenesetre valamennyire egyenesbe jött: sikeres rockzenekritikus és írónő - két könyvet publikált a Prozac-ország óta.A New York Times Book Review értékelése szerint Wurtzel „Sylvia Plath Madonna egójával”, a New York Times Joan Didion esszéihez, Sylvia Plath Üvegburájához és a Bob Dylan-dalok fanyar, fekete humorához hasonlította a könyvét, az NME maga- zin szerint pedig a Prozac-ország olyan fontos mű, mint az Úton és A 22-es csapdája.