Beszélő fejek

Hogy milyen borzalmas élete van egy olyan karikaturistának, aki egy napilapnak dolgozik, azt egy kívülálló talán el se tudja képzelni. Minden napra egy rajz, aminek tökéletesnek kell lenni - a karikatúra a legtökéletesebb gyorsportré, mert nem elég ráismerni a szereplő arcára, oda kell tenni a jellemét is. A tartásába, egy mozdulatba. Ráadásul a rajz csak úgy érdekes, ha napi aktualitása van, történet van mögötte. Vagy legalább egy hülye mondat - az utóbbiból néha annyira bőséges a választék, hogy az már a munka gátja. Ebből aztán az lesz, hogy a karikaturista fölkel hajnalban, és elkezd lesni, hallgatózni, olvasni, híreket vadászni. Ha az illetőt történetesen Pápai Gábornak hívják, akkor fölhív engem, és elkezdi sorolni, hogy milyen ötletei vannak és milyen szöveget képzel a képbe. Rajtam teszteli az ötleteit. Nincs nehéz dolga, mert már félszavakból is értem. (Most, hogy belegondolok: tulajdonképpen többet beszélgetek vele, mint a feleségemmel.) Én meg azt sorolom, hogy mi lesz az oldalon, mert úgy a jó, ha a kép, ha lazán is, de kapcsolódik valamelyik publicisztikához. És néha azt is megkérdezi, hogy nem túlozta-e el a dolgot. Mert ugye Pápai Gábor rendkívül gonosz rajzai erőteljes indulatokat váltanak ki. Mindenkiben csak az él, hogy az iszlám hívei azok, akik állandóan kiátkozzák a karikaturistákat, pedig sokat mesélhetnénk arról, hogy kiktől milyen fenyegetéseket kap, kapunk, ha például Pápai odáig merészkedik, hogy mondjuk Jézust csúnya zsidónak rajzolja meg - ami amúgy teljesen jogos, hiszen zsidó volt, és fogalmunk sincs, hogyan nézett ki. Amit Pápai Gáborral ma már együtt nem szeretünk: ahogy durvul a politikai társalgás, vele a publicisztika, úgy durvul el ez a különleges, rajzolt publicisztikai műfaj is. De mit tehet, ha egyszer az a dolga, hogy tükrözzön - ráadásul fölnagyítva azt, amit lehet és érdemes? Ez van