Avartüzek

Hanyatt dőlt az ágyon, magára terítette lódenjét. Dermedt kezét összefogta mellén, mosolyogva állapította meg, úgy fekszem, mint a ravatalon. Aki a ravatalon fekszik, nem érzékel maga körül semmit, érzéketlen marad a külvilággal szemben, szeme se rezdül a körülötte álldogáló rokonokra, barátokra, bámészkodó ismerősökre. Nem vesz tudomást elsuttogott félmondatokról, megjegyzésekről, csak fekszik imára kulcsolt kezekkel, mint ő, most, itt ebben a cellában az ajtó fölötti huszonötös égő fényében, és didereg. A halottak nem dideregnek, csak az élők, a halottaknak nincs koruk. azt hiszem, így írja Dosztojevszkij a Félkegyelműben: Önök tudják, hogy a halottaknak nincs koruk. S az élőknek? Azoknak nincs igazuk. Van jelenük, van múltjuk. Akárcsak a hulláknak És a sokat emlegetett sors? és a végzet? és az előre nem látott véletlenek? vagy a megtervezett jövő lehetőségei? Végeredményben élő ember vagyok, még akkor is, hogy itt fekszem a ravatal-szalmazsákon kabátommal betakarva és semmit se tudok magamról, csak tehetetlenségemet érzem, ismerem és egyebet se tehetek, mint várni.