Vájtfülűek brancsa - Egy olykor elkeseredett, de örök optimista olvasó naplója

Nos hát, ez itt az olvasás mikéntjéről, mikorjáról, miértjéről és mivoltáról fog szólni arról, hogy ha az olvasás jól megy, akkor egyik könyv vezet a másikhoz, az meg a következőhöz, téma és jelentés összefüggés-láncolataként; és hogy amikor nem megy jól, amikor egy könyv nem ránt vagy nem tapaszt magához, amikor az ember hangulata meg a könyv hangulata hadilábon áll egymással, akkor jószerivel bármihez több kedve van, mint hogy nekiugorjon a következő bekezdésnek, pláne hogy tizedszer olvassa újra az előzőt.
Így kerül egymás mellé a David Copperfield (Jó, igaz, illett volna ismernem a David Copperfield-et, és ezért megérdemlem a büntetést), Flaubert és Csehov levelei, a művelt barátai által ajánlott írók, akiktől nem éppen gyalogol bele a lámpaoszlopba, ha az utcán olvassa őket, 600 oldalas (Az isten szerelmére!) irodalmi életrajzok de képregények, sikerkönyvek, kezdő írók első kötetei, sportemberek biográfiái és versek is. Hornbynak mindegyikről van egy (vagy több!) vicces vagy éppenséggel méltató mondata, csak egyvalamit nem állhat: az üres nagyképűséget, a lekezelő szakmai gőgöt, magyarán a tisztességtelenséget.
Egy professzionális olvasó életét követhetjük nyomon több mint két éven át, aki annak ellenére választotta ezt a pályát, hogy babakocsi áll az előszobájában, szezonbérlete van az Arsenal-stadionba, és ígéretes rockegyüttes ad koncertet a helyi kocsmában.