Évkönyv - Ezerkilencszáznyolcvanhét - ezerkilencszáznyolcvannyolc

"Temetése rideg volt, hideg, tárgyiasan a legszükségesebbre szorítkozó, pedig ott voltunk sokan. Szemfedője kirajzolta alakját. Semmi más. tudtuk, Itt volt.
Nem mondott semmit.
És mégis válaszoltam, jó, akkor emlékezni fogok.
Hiányával szemtől szembe állva, hozzá beszéltem és ennyit mondtam magamnak. Ez volt az utolsó fölszólítása vagy megrendelése, s nem kevésbé testre szabott, mint mindaz, amit az életében tett. Azt követelte, kérte, kényszerítette,sürgette, csábította, könyörögte ki belőled, amit te kértél volna egyedül magadtól. Azt tudta, amit te is tudtál, de így már ketten tudtátok és ez valami egészen más tudás.
Így aztán nyitottam egy füzetet. Spirálfüzet. Mások is írnak ilyenbe. Utolsó menedékemről, a képzeletemről kéne benne lemondanom, hogy eljuthassak az emlékezésig. Már régen időszerű lemondani minden utolsó menedékről. Arról kéne lemondanom, ami miatt íróvá szerettem volna válni. Az emlékezés a képzeletet nem szívleli. Képzelet nélkül nem szép a mondat.
Reggel fölkel, körülnéz az ember, megkérdi, mit tegyen? És igaz, a képzeletemről nem sikerült lemondanom, de egy év alatt több spirálfüzet betelt. Írtam belé naplót, elbeszélését, esszét, levelet, emlékezést. Fütyültem a műfajokra. Helyesebben engedtem annak a kényszernek, hogy a napok, a hetek és hónapok keressenek olyan műfajt maguknak, amilyet megkívánnak. Látni akartam, mit tesz a gondolkodás, ha mindannak kiszolgáltatja magát, ami kihívja, ám teljességgel nem adja át magát egyetlen műfaj csábításának se. Ezennel nem akartam az életidőmet irodalmi műfajokkal megnemesíteni. Évem könyvét a hónapok sajátos rendje tagolja."