Anglia papucsban

E könyv hét évvel ezelőtt jelent meg először, Londonban. A szöveghez magához nincsen semmi hozzátennivalóm és nincs belőle semmi elvennivalóm. Nem mintha minden szavát helyeselném, vagy ma is ugyanígy írnám meg. Lehet, hogy rosszabbul; lehet, hogy csak másként. De egy hétéves könyv már felnőtt, éli a maga világát a maga egyéniségének megfelelően, és a szerző, ennyi idő után, ugyanúgy nem változtathat rajta, amint az apa nem változtathat felnőtt gyermeke képességein, vagy jellemén. És úgy érzem, nem is illik, hogy változtatni próbáljon. Szeretnék azonban néhány szót szólni e könyvhöz való viszonyomról. A szerző és könyve viszonyát az apa és gyermeke viszonyához hasonlítottam, nem túlzott eredetiséggel. De ha a hasonlóságok nyilvánvalóak is. A különbségek sem lényegtelenek. Persze szeretem e könyvet, mert sokat köszönhetek neki. De volt egy idő néhány év amikor nem szerettem. Vele arattam első úgynevezett sikeremet; ő nekem köszönheti, hogy él, én talán neki. De szeretem e könyvet azért is, mert őszintén és szívvel írtam. Minden apa, ha ezt nem is tudja vagy nem is meri bevallani elsősorban önmagát szereti gyermekében. Én is azért szeretem a művet, mert hasonlít rám. Szeretem, mert én is benne vagyok. De itt véget ér az apa és gyermeke közötti párhuzam. Az apa rendszerint eltartja gyermekét; a nyomtatott újszülöttnek viszont illik eltartania atyját. Azután a kezdő apa első gyermeke esetleg lehet sokkal sikerültebb, mint az összes többiek. Gyakorlat az apaságban nem teszi az embert sikerültebb és sikerültebb gyermekek nemzőjévé. Talán a szerzőt sem teszi a gyakorlat szükségszerűen jobb íróvá. De míg az apa elfogadja e tényt, a szerző felháborodottan visszautasítja. Azt hiszi, hogy tanult valamit. És ez volt egy ideig keserű panaszom e könyv ellen.