Lukács Eszter válogatott élete

Amikor minden harsog, ordít és fröcsög, akkor az ember leginkább csendre vágyik. Ezt a csendet lelheti meg az olvasó Lukács Eszter tárcáiban. Ha első lá tósra kicsit rendetlenkének látszik is, egyszer csak magával ragad; a jelentéktelennek látszó apróságokból fölcsillan a saját életünk, mi magunk csetlünk-botlunk a sorok között, mi késünk el a gyerekkel az óvodából, s a mi magatehetetlen nagymamánk sorsát kellene végre megnyugtatóan megoldani. Csak éppen el sem tudtuk képzelni, hogy innen is közelíthet valaki az élethez, fogalmunk se volt róla, hogy ezt ilyen lebilincselően meg lehet írni. Mert mi a harsogáshoz szoktunk. Rég elfelejtettük az öregedő Arany 1877-ben írt tanácsát: "Olykor egy két szó is jobban / Helyre üti a szeget, / Mint az olyan, ki beléhord / Földet, poklot és eget / S ordít, amíg elreked." Itt azonban csend van, nincs ég, föld, pokol, csak a mindennapi élet apró-cseprő ügyei, bajai. Ezért tűnik annyira természetesnek és magától értetődőnek minden sora. Végre valaki nem az ajtón dörömböl, hanem finoman megérinti a meztelen bőrünket.Persze, aki maga is írással foglalkozik, nagyon jól tudja, hogy a természetességhez mennyi írói gondosságra és rátermettségre van szükség, mint ahogy azt is tudja, hogy ehhez a humorhoz, ami az egész művet átlelkesíti, milyen tiszteletreméltó emberi tulajdonságokra van szükség. Az író tudja a legfontosabbat, az igazi humor az, ha saját magunkon is tudunk nevetni. A tárcát elröppenő műfajnak tartják, addig él, ameddig az ember ki nem dobja az aznapi újságot. Ez a könyv a bizonyítéka, hogy nem mindig van így: egyvégtében olvasva fölleljük benne a rendet, a sok apróság egésszé szerveződik, kitűnik, hogy mégiscsak benne van föld, ég és pokol. Úgy teszi le az olvasó ezt a csöndes, szeretetre méltó kordokumentumot, mintha regényt olvasott volna. Azt hiszem, nem téved nagyot.Lukács Eszternek ezekkel a sorokkal szeretnék köszönetet mondani az élményért, és biztatni őt a további munkára. Lázár Ervin