Erdély - Székelyföld - Kovászna és vidéke

Lehet-e a tájnak, a földnek, a lila vagy komorzöld hegyvonulatoknak lelke? Lehet-e a szülőföldnek, a hazának, az ősök földjének arca, arculata? Beszélhetnek-e a kövek, a földből, a poros utakból kiemelkedők, a hegygerinceket barázdálók, a házak alapzatából ránk tekintők, az idők mohája alól előkomorlók, a temetőkben düledezők? És beszélhetnek-e a fák, a sudár magasak, az ég fele kiáltók! Az otthonokká szelídültek, amint előkandikálnak a leomló vakolatok alól, a gerezdek ódon rendjéből, és nem csak a múltat, de a szegénységben, a tehetetlenségben megállt időt is idézik? Az árnyékot és gyümölcsöt adók, amint ráhajolnak házainkra, udvarainkra, megszabják otthonaink arculatát? Az udvarokon fegyelmezett rakásokban télre váró hasábok, cölöpök, a csutak, mely mellett ott a fejsze? Beszélhetnek-e, vallhatnak-e a múltról, az itt élő emberek sorsáról, gondjairól? Arról, hogy: „Ez a föld, melyen annyiszor... " Vagy hogy: „A nagy világon e kívül... " Vagy hogy: „A kis szobába toppanék... Röpült felém anyám... S én csüngtem ajkán... szótlanul... Mint a gyümölcs a fán. " Elmondhatják mindezt a néma kövek és fák, a kavicsos medrükben csörgedező vizek? Orbaiszék másfél tucatnyi falvának, településének útjai, házai, kapuzábéi? A néma lencsétől és a figyelő szemtől megörökített csontos arcok, hallgatag tekintetek? Elmondhatják azt, amit elmondani alig lehet? Hogy szülőföld ez, haza! Vérerekkel és idegszálakkal behálózott! Hogy itt „csak lábujjhegyen, halkan!: apáink hűlő, drága arcán járunk!" És azt, hogy „Ne szaggassátok szirmait a rózsafának, Mely hóban virul!" S hogy számunkra szent ez a föld, mert a miénk? És hogy a sóhajtó fenyveseinkkel, a barázdált arcú szántóinkkal, a vízmosta köveinkkel egy szent kötelességet is kaptunk, hogy meg kell ezt tartani vérünkkel, verejtékünkkel, szeretetünkkel. Kovászna, 2004. július havában, Gazda József író, a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület elnöke