Ál-Petőfi

Nem tudunk róla többet, mint egy átutazó vendégről, aki darab ideig társaságunkban volt és annyit mondott el életéről, napjairól, amennyit jónak látott. Nem tudjuk róla, hogy miként élt, amikor senki sem volt a társaságában, legfeljebb a csodálatos szellemalak hajolt feléje, aki tollát, sorsát kormányozta... nem tudjuk, hogy miként töltött bizonyos éveket, amikor jóformán senki se látta az emlékezők közül: midőn országutakon járt, az ég alatt pihent, árva madárként aludt a bokor alatt és tán verset irt a határköven... nem tudjuk, hogy mivel táplálkozott, amikor senkije, semmije nem volt, csak egy nagy darab gyémántja, amellyel az ország fővárosa felé közelgett, senkitől sem kérdezte az utat... nem tudjuk, hogy kik csatlakoztak mellé a kanyargó ösvényeken vándorlásaiban, akik darab időre elkísérték, betyárok, vándorlegények, vagy külföldi nagy költők szellemei, könyvei... nem tudjuk a házfedeleket, amelyek alatt a csodálatos álomlátások meglátogatták... nem tudjuk a kunyhókat, amelyek csendes éjszakákon megvilágosodtak, amikor belépett... nem tudjuk a nőket, akik nyugtalankodva néztek a vándor ifjú után, mintha különös álmuk lett volna az éjszaka...Csak egy július végi nap emlékét őrizgetjük konokul véges memóriánkban, amely napnak a lehanyatlása után nem látta őt többé senki sem eleven, sem holt állapotban. Írja előszavában Krúdy Gyula. Tiszteletadás ez Krúdy-stílusában: nem Petőfiről, ám környezetéről, Petőfivel kapcsolatban. Élvezetes, ízes, mint minden Krúdy-írás.