Postscriptum - Elbeszélések, kísérleti szövegek

Tudjuk, Radnóti óta szinte leckeszerűen fújjuk, hogy ami volt, annak más távlatot ád a halál már, de mi a "volt!"? Az 1944-ben született, tehát tulajdonképpen fiatalon, hatvanévesen távozó költő-író Kmeczkó Mihály esetében ez a "volt" körülbelül ennyi: début az emlékezetes Egyszemű éjszaka c. versantológiában (1970-ben) később egy verskötet, még később egy mesejáték, aztán egy-két alapos kultúrtörténeti tanulmány, s ez minden.
S most egy könyv a kezünkben, amelyről a kiadó, mikor a szerzőtől a kéziratát megkapta, még nem tudhatta, hogy a kiadásából posztumusz-kiadás lesz. A költő tudta, vagy legalább is sejtette: kéziratának ezt a címet adta: Postscriptum.
1970-ben, a début-je idején Kmeczkó még mindössze huszonhat éves, a halála még nagyon messze van, de az Egyszemű éjszaka bevezetőjének a szerzője már ember nélküli holdtájat" és holt tájakat lát Kmeczkó verseiben. Jelen, abszurdba hajló kisprózáiban (elbeszéléseiben?, novelláiban?, naplójegyzeteiben?, groteszk látomásaiban?, ironikus karcolataiban? - nehéz lenne az írásai műfaját meghatározni) ez a kísérteties szemlélet és táj látszik visszatérni: valamiképpen szinte minden írásának a halál a témája. A halál az emberi viszonyokban, az emberekben, a tájban, a természetben, a munkában, a játékban. Amint mindig éppen valami valószínűtlen és valószerűtlen, minden tartalmi és formai logikából kimeredő kiterjedésbe kerül.