Öntalálkozó

Gyakran megesik velem ott, ahol éppen vagyok, hogy sehol sem érzem magamat; nincs hely, mely körülfogna, és lennék valahol. A való világ magánya költözik belém, úgy, hogy egyedül bennem legyen az egész világ magánya, és ez felidézi érzékeny feledésben tartott állapotaimat, azokhoz tapadó helyek képeit, hirtelen áttűnésüket rajtam, amolyan bárhol bármikor lebegésben hagyva, midőn legbelsőbb ösztönöm se képes időt és teret teremteni sajátjának. Egyik ilyen alkalomkor eszembe jutott ez a név: Bosco Viennese, és azon nyomban H. is. A fiáker párnázott és tágas ülésü. Egyszerűen választékos, és kerekei susognak. Emlékneszek. Emlékjelen. Elméláztató ez; és végül is ki a megmondhatója ilyen állapotban, hol és mikor születtem. És csupán érezhetem: én már minduntalan meghalom a válaszokat. Szépörök, amit képtelenség szavakba helyezni. Kocogós a fiáker, haladta öltögeti hangulatomat. Lombokon fény himbálódzik, és néha-néha kavicsösvényre ejti foltját. Talmi benyomások, kellemesek, ám picit kínosak, gyengéden feszélyeznek a ringatózásban, ahogyan hintáztat lentről a szegfűgyökér, fentről meg lepkeraj lenget, verdesve pipacsok színén.