Hogy nekem jó legyen

Kertai Csenger m?sodik k?tet?nek versei ott kezd?dnek el, ahol az angolparkok s?t?nyai v?get ?rnek, a r?zsakertek m?g?tt halomba rakott, felgy?jt?sra v?r? gesztusok k?r?l. Az im?kba fordul? monol?gok ?s besz?lget?sbe fordul? im?k t?j?k?n, egy kibogozhatatlan csom? s?t?tj?ben. R?ad?sul mintha a szem?nkbe n?zve is mindig valaki m?shoz besz?ln?nek ezek a versek, egy ismeretlenhez, aki ?pp a h?tunk m?g?tt ?ll. Nem figyelni r?juk m?gis lehetetlens?g. Kertai Csenger versei besz?mol?k, vagy m?g ink?bb: finom r?szletekkel teli nagyk?pek ?s miniat?r?k ?s panor?m?k, arr?l a r?szr?l, ahol kint ?s bent s?lyos sz?nekkel mos?dik egybe. Mondatokba ?vatosan elrejtett, nem felejthet? pillanatok. Mell?kesen szimpatikusan ?l?ek. Mell?kesen leny?g?z?en gazdagok. Mell?kesen ?jra ?s ?jra felmutatnak valami fontosat. Utaz?s ez a k?nyv, zar?ndoklat egy ismeretlen horizonthoz - min?l t?bbsz?r olvassuk, ann?l jobban ?t?rja a t?jat. ?s k?zben csak figyelni lehet, csak csod?lkozni tudunk. ?s ez mennyire j?. Simon M?rton