Ficzek úr

Harminchat évvel ezelőtt, egy decemberi éjszakán fogtam e regényhez, hogy korszaktól, sorstól, emberektől fölsértve számot adjak addigi életemről. S mire a hajnal szétharsant, letisztázva feküdt előttem az őfelsége megérkezett bevezető avval a néhány lírikus sorral.
Mivel nincs igazság a földön, megérkeztem, bár nem nagyon vártak. S ha költő lennék, most azt mondanám: A XIX. század akkor hunyta be a szemét, s akkor jött föl dübörögve a XX. század.
A Ficzek úr megjelent oroszul. Egy fél esztendő alatt szinte több méltatást írtak róla, mint maga az ezeroldalas regény. Megnyugodtam, s mondtam magamnak: azt hiszem, író lettem.
S ekkor égbeomlásnál nagyobb dörrenéssel zuhant ránk egy olyan korszak, amire nem számítottunk. A regény magyar kézirata is elpusztult.
S így történt, amire a világirodalomban tudomásom szerint nem volt még példa, hogy egy anyanyelven megírt regényt, melyet más nyelvre lefordítottak s vagy tizenkétszer jelent meg , most fordításból az anyanyelvre kellett visszafordítani.
Nincs csodálkozni való ezen: elvégre a világtörténelem se produkált még olyan korszakot mint a XX. század.
Ficzek úrról azt írta Kun Béla egy nagyobb tanulmányában: Donquijoteskedő Sancho Panza.
Ficzek úrnak jegyeznék meg mások igaza van, mégis mindig betörik a fejét.
Ennyit akartam mondani röviden. A többit közölje az olvasóval a vidám és szomorú, a hahotára ingerlő és tragikus Ficzek úr és az a majdnem ötven ember, aki körülöttem sürgött-forgott, lélegzett, elbukott és újra fölkelt: mert Ficzek úr nem pusztult el, nem pusztulhat el, hiszen ő fejbe verve is a nép