Doktor Valaki tévelygései

1986 nyarán - meglehetősen gondterhelt időszakomban - találkoztam először Doktor Valakivel. Jólesett vele találkoznom, mert körülményei nagyon hasonlóak voltak az enyémekhez: osztozhattunk a bajban. Csakhogy ő gyöngéd öniróniával és iróniával reagált azokra a gondokra és megpróbáltatásokra, amelyeket én hajlamos lettem volna már-már dramatizálni. Nagyvonalúságát, (látszólagos) kívülállását nem csodálom, hiszen ő, velem ellentétben, doktori címet visel, és ha szerényen tagadja is személye jelentőségét, a nevét, mármint azt, hogy Valaki, nagybetűvel írja. Igaz, hogy olykor gyámoltalanul, esetlenül viselkedik (akárcsak én), de szerzett vagy vele született bölcsessége lehetővé teszi számára, hogy felülemelkedjék olyan problémákon, amelyek engem néha megbéklyóznak. Szereti a költészetet, foglalkozik is vele, de maga nemigen ír verset - én írom versbe őt.
Az első találkozás utn körülbelül fél éven át szinte úton-útfélen belebotlottam Doktor Valakibe, úgy is mondhatnám: majdnem mindig arrafelé bolyongott, tévelygett, amerre én tévelyegtem. S én szorgalmasan lejegyeztem, amit csak tudtam e tévelygésekből. Hősöm nem mindig nevezte néven az általa felidézett személyeket vagy eseményeket - de tulajdon reflexióit szinte tollba mondta nekem.
Aztán egy szép napon cserbenhagyott. Talán pontatlanul idéztem olykor a szavait? Talán csak ráunt a társaságomra? Nem tudom. De remélem, egyszer még visszatér.