Marvin

Ugyan mit szólnának az elvtársak, ha meglátnának ebben a taxiban? Vasárnap reggel, a mégcsak nem is mozgalmi megbízatásban, csak úgy magánszorgalomból hajrázva át a városon? És éppen most, amikor megkérdőjeleztek? Igaz, nem a munkakörömhöz járó taxijegyeimet használom, dehát ez odakintről aligha látszik. Végtére jogom van hozzá, ugyanúgy, mint akármelyik állampolgárnak, akinek telik rá, s azt aztán végképp nem lehet rámfogni, hogy valami fényesen érezném magam. Egy temetés már csak elég jogcím! A kialvatlanságomról nem is beszélve... - És hallani sem akarok rólad! A nyavajgásaidról meg főleg! - sziszegte a képembe Fúria doktornőm, s csak úgy kapkodta magára szanaszét gönceit. Én meg? Fülig süppedtem az összetúrt párnába, a halál-merevség ősi önvédelem. Se látni, se hallani, de őt se akartam többé. Kész. Régi lakásunk e társbérleti maradványa többé nem otthonom. Ami szerelem volt - talán -, nemcsak szétfoszlott a cihában, de már-már iszonyattá vált. Maga a halál ez az ólmos, pesti szürkület. Hol a Holdon van ez a Ráday utca egyáltalán, ahol most a legkisebb moccanás rakéta-robaj s minden szónak borotva-éle van? Egyébként is, beletenyereltem már éppen eléggé. - És az órámat is visszaveszem tőled, egyszersmindenkorra! - rázta azokat a nemrég még filigrán öklöket behúzott nyakam s az orrom előtt. Tüsszenteni sem mertem. A Vali nevű tornádó előbb a nadrágomat egyengető széket borította föl, aztán - hoppla hopp! - már az asztal tetején táncolt Csörömpölve loccsant a víz a pohárból, diribdarabra szakadt a Szabad Nép, drága könyveim pedig röpülni tanultak s némelyiknek a fal adta a másik, poros pofont.