A misztikus dráma egy fejlődő lélek változatos, sokszínű utolsó életeinek bemutatásával a földi élet értelmére keresi a választ. Hősünknek abban a csodában lehet része, hogy visszatekinthet bárki, sőt önnön elmúlt életeibe is, belebújhat még egyszer, átélheti a nagy sorsfordulókat. Vajon megismerheti -e az Univerzum titkait? Vajon eljut-e oda, ahová mind vágyunk? A fejezetek önálló novellákként is megállják a helyüket. **** A híd János az ablakhoz lépett, onnan csodálta a hatalmas pelyhekben meseszépen szitáló havat, melynek látványától furcsa érzések kavarogtak a lelkében. Egyre jobban vágyódott vissza a természet lágy ölébe... - Nini, milyen szép nagy pelyhekben hull a hó! - kiáltott fel. - No hiszen, mekkora csoda ez télen! Nem láttál még havat? Mikor essen, ha nem most? - kontrázott a felesége futtában. - Csodálatos... - merengett tovább. - Nem értem, mi van veled mostanában... az utóbbi időben annyira megváltoztál... talán kezdesz leépülni, ez a korral jár? Az asszony fel-alá rohangált, hogy mindent előkészítsen az ünnepekre. - Ünneprontó vagy... - sóhajtott János. - Te meg úgy viselkedsz, mint egy taknyos kölyök! Nini, esik a hó! Jé, de érdekes, nincs jobb dolgod? Majd adok én neked munkát! Még, hogy esik... ellentétben veled, én nem örülök neki! - Miért, nem veszed észre, milyen gyönyörű? - Nincs időm most erre! - szaladt ki a konyhába. - Évek óta nem esett... sőt azért sopánkodtunk, mert mindig fekete karácsonyunk volt, most itt az idő, hogy újra átéljük az igazi ünnepet... a hóesés is ennek kedvez... - dünnyögte a férfi. János akkor figyelt fel arra, amire rég nem jutott ideje, a hasonló csodákat észre sem vette, úgy elment mellettük, mintha soha nem is léteztek volna. A fehér hópelyhek viszont most újra rádöbbentették, milyen gyönyörű a természet. ,,De hát hogy is figyeltem volna? Az életem már kora fiatalon felpörgött, küzdöttem, hogy mindenem meglegyen, az autó, a lakás, a család, a jó munkahely, minden, amit a társadalom elvár a tagjaitól. Igyekeztem megfelelni a szüleimnek, tanáraimnak, főnökeimnek, utána pedig a beosztottaimnak mutattam példát. Szerettem az élvonalban lobogni, élveztem, ha követnek, tisztelnek, vagy csodálnak. Ez még most is bejön..." - vigyorgott rajta. Közben teljesen elidegenedett, sőt, messzire eltávolodott az élet lényegétől, olyan értékek után rohant, melyek múlandóak, maga alá gyűrte az örökös hajtás, a törtetés, a hétköznapok egyhangú szürkesége. ,,Folyton ez az eszeveszett rohanás, az a rengeteg feladat, aminek sosem lesz vége! Mindig minden ugyanolyan, ugyanúgy... Valami nagy-nagy változás kellene... de nem csak az én életemben, hanem az egész világban... mert ugye egy fecske..." - jutott eszébe. A hópelyheket szemlélve gondolatai szárnyán messzire távolodott a valóságtól. Hirtelen kitágult a tér, megszűnt az idő, a gyomra tájékán furcsa belső bizsergést érzett, mint amikor történni fog valami, ellenállhatatlan vágy kerítette hatalmába a hópelyhek érintésére. Már nem látott, nem hallott, egyedül az érdekelte, milyen lenne újra a hóesésben bandukolni. Úgy döntött, tesz egy sétát a kora délutáni szürkületben. ,,Imádom, mikor puha pelyhekben hull a friss hó, emlékeztet gyermekkorom karácsonyaira, mikor vidéken éltem, felhőtlen boldogságban... Óh, de szép idők voltak azok! Hová lettek az elmúlt évtizedek? A falusi hóesés, a meghitt karácsonyesték... Olyankor egy hatökrös szekér sem tarthatott volna benn minket, nemhogy szülői parancs. Mennyire élveztük a barátaimmal, a testvéreimmel... fenyődíszítés előtt egy jó kis hó csata, nem volt ennyi fölösleges protokoll! Ma meg? Középkorúként a hatodikról szemlélhetem a hóesést, sokszor azt sem tudom, milyen évszak van, mert épphogy kilépek az ajtón, máris bevágódom az autóba és villámgyorsan vezetek a melóhelyre. Ott aztán... egész nap ki sem látszom a sok tennivalóból! Hová lett a természet lágy öle? Mi vár még itt rám? Jobb lenne, ha vége szakadna... mit érdekel engem ez a világ... hajaj... mit nem adnék, ha gondtalanul szárnyalhatnék a szélben, mint a csodálatos hópihék!"
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
