Arturo szigete

Arturo, egy félárva kisfiú, öntudatlan, boldog közösségben él a világgal tündérszigetén, a nápolyi öbölben. Érti az állatok, az elemek nyelvét, hősi tettekre, világbíró vállalkozásokra készül. Rajong apjáért, ezért a szép, erős, titokzatos vikingért, imádattal csügg halott anyja emlékén. S kalandos álmainak, szertelen ábrándjainak idilljébe belép egy kis mostoha, aki félretaposott cipőben, rongyos ruhában jár, és nagyon is együgyű, babonás teremtés, mégis valami különös tudás, romlatlan varázshatalom sugárzik belőle. Ő indítja meg Arturóban az eszmélkedés keserűen gyönyörű folyamatát, ő ébreszt benne sajgó emberi érzéseket. Először féltékenységet, mert Arturo csak bálványozott apjának elrablóját látja benne. Azután valami kimondhatatlan vonzalmat, mert halott anyjának újratestesülését sejti benne. Végül fölfedezi benne a nőt. Ettől fogva Arturo sorsa a varázslatosan szép és megválthatatlanul tragikus első szerelem erőterében futja meg útját a gyermekkor fájdalmasan szép paradicsomából való kiűzetésig-menekülésig. Morante biztos írói eszközökkel megalkotott lélektani tanulmányának, a pontosan megrajzolt környezetben játszódó, drámaian meg-megsűrűsödő, de nyugalmasabb szakaszaiba is érdekes történetnek van valami alig érzékelhető mögöttes területe. A szereplők egyszeri sorsa valami ismerős általánosabbra utal, egy-egy pillanatban szinte jelképes értelemmel telik meg, ősi mondák, mesék áramkörébe kötődik. Az Arturo-szigeté-t olvasva minduntalan mitikus igazságok sajdulnak belénk, úgy érezzük, ráismerünk valamire, amit gyerekkora óta ismer az emberiség.