A feltétel nélküli kapituláció múzeuma

A nemzetközi hírű és számos európai díjjal kitüntetett horvát írónő - ez a Susan Sontag szavaival „villámgyors reflexű... haragvó és bánatos... szeretni való" művész - megkapóan érzelmes „amatőr" gesztussal magát az elbeszélőt tette sajátos szerkezetű regényének hősévé. A száműzöttet, akinek emigránsléte nem valamiféle véletlenek véletlen következménye, hanem sors. Az emigránsnak nincs otthona, csak egy bőröndje, benne - a legszükségesebbek közt - néhány régi fényképpel. Az épp aktuális berlini, müncheni, New York-i életénél pedig fontosabb, hogy életrajza van. Az emigráns emlékszik, figyel és ír. Osztályozni próbálja a tárgyait, pontosan úgy, ahogy egy fiókra való régi fényképet szortírozna albumba az ember. Az eltűnt évtizedek, egy szétmállott szülőföld szétguruló és soha többé egybe nem söpörhető limlomát. Kelet-közép-európai kacatokat. Életrajzokat. A szintén emigráns anyjáét, a barátnőit, a szerelmeiét. Ahogy egy futó lisszaboni kaland - a hervadó asszony és az aranyifjú gyanús románca - is végső soron belőlük építkezik. Könyvének sajátosan tagolt szerkezetével Dubravka Ugresic mintegy azt szemlélteti, hogy mesélni nehéz - és aztán mesél. Akárhogy is, de a töredékek megannyi pazarul megírt, kerekded novellaként is olvashatók. Fontos, hogy a könyvbeli képletes és valóságos múzeumokban (mint például a címben megidézett x-kelet-berlini háborús múzeumban) nemcsak a metaforává lett ex-Jugoszlávia, hanem a magunk töredékeire is ráismerünk. De a legjobb történetek némelyikén angyalszárnyak suhannak át, és ezt szó szerint kell érteni.