Atilla - A hun üzenet

Részlet a könyv magyar nyelvű "Synopsis" című fejezetéből: Egyre gyakrabban hangzik el a kérdés a történelmet kedvelő emberek körében, hogy ki is volt valójában Atilla, az V. században élt hun uralkodó? Az Apokalipszis rémisztő lovasa volt-e, aki kegyetlen hadjáraival meg akarta semmisíteni a keresztény Európát, vagy inkább egy rendkívül tehetséges és toleráns uralkodó, aki emberségesen és igazságosan uralkodott a Közép - ázsiai Tien Sántól az Atlanti Óceánig elterülő hatalmas birodalomban? A válasz 15 évszázadon keresztül egyértelmű volt. Az előítéletekkel teli ókori szerzők hun ellenes tudósításait valós tényeknek tekintő történészek a lehető legfeketébbre festették, a végletekig démonizálták a hunokat, és Atillát, az uralkodójukat. A legtöbbet idézett római történész Marcellinus Ammianus, aki már akkor meghalt, amikor Atilla 5 éves gyermek volt (Kr. u. 400.) és soha nem látott egyetlen hunt sem. A hunokat mégis az ördög szövetségeseiként, a legvadabb és legbarbárabb népként írta le, "akik rablásból és gyilkolásból élnek, még a sütés-főzési eljárásokat sem ismerik, mindent nyersen fogyasztanak és nyereg alatt puhítják a húst". Az utóbbi évtizedekben azonban a fentebbi kérdésre adott válasz kezd árnyaltabbá válni és lassan megváltozni. Az ókori híradások és az új történelmi ismeretek kritikai elemzéseinek tükrében egy történelmi valósághoz közelebb álló Atilla képet kezdünk megismerni...
A történelmi igazságnak megfelelőbb Atilla kép rávilágít a hun uralkodó kivételes emberi és uralkodói nagyságára. Kitűnően megszervezte és előrelátóan irányította a hatalmas Hun Birodalmat, jóságos és nagyvonalú volt a legyőzött népekkel, meghagyta a javaikat, a földjeiket, az uralkodóikat és szövetséget kötött velük. Az ókort jól ismerő hadtörténészek szerint, Atilla Julius Caesar és Nagy Sándor mellett az ókor legnagyobb hadvezére volt. Minden csatáját és háborúját megnyerte, de Julius Caesarral és Nagy Sándorral ellentétben képes volt visszafogni magát, amikor nagylelkűen megkegyelmezett a védtelenül hagyott Konstantinápolynak és Rómának, és nem semmisítette meg a catalaunumi csata másnapján a germán szövetségesek által magukra hagyott római légiókat. A szerző az ókori ellentmondásos történelmi forrásokat tekintetbe véve, hun oldalról, Atilla szemszögéből mutatja be az V. század első felének legjelentősebb eseményeit és legfontosabb személyiségeit: Theodosius bizánci császárt, Honorius és Valentinius római császárt, Galla Placidia császárnőt, Leo pápát és Teodorik vizigót királyt. Atilla szellemileg mindannyiukat felülmúlta, műveltségével, intelligenciájával, erkölcsi értékrendjével. A hun mellett tökéletesen beszélt latinul, görögül, gótul, ugyanakkor jól ismerte a görög-római műveltséget (fiatal korában 2 évet tanult Rómában és Ravennában), úgy, mint a keleti kínai taoista és buddhista műveltséget, amellyel a 431-432-es távol-keleti útján ismerkedett meg...

A regény fellebbenti a fátylat Atilla életének megfejthetetlennek tekintett misztériumairól, Aetiussal való barátságáról, a titokzatos távol-keleti út okairól, a catalaunumi csata utáni döntéséről és Leó pápával való titkos, négyszemközti tárgyalásáról, lelki párbajáról. Az olvasó megismerheti Atilla gondolkodásmódját, szellemi és lelki értékrendszerét, az uralkodó és hadvezéri döntések lélektani hátterét... Atilla korából kevés, hitelesnek tekinthető leírás maradt. Azért is indokolt, hogy a meglévő adatok, régészeti leletek, kiásott fegyverek, a nép ajkán megőrzött mondák ismeretében és azok alapján meg kell alkotni egy olyan Atilla-képet, amely megközelíti a valóságban a lehetséges alakját...