Honfoglalók

Nem néztek egymásra, nem hangzott szavuk, nem tartoztak senkihez, csak azért voltak, aki a sátorban vívta utolsó harcát. Részt vettek minden küzdelmében, névtelenül, elismerést nem várva adták karjuk erejét, életüket az ő céljaiért és most tehetetlenül csikorgatták fogukat. Az utolsó harcban nem segíthettek, bár vérüket, eleven szívüket adták volna érte.
Legtöbbjük száz harcban sebesült, öregedő, kopott harcos volt, de mindegyikük emlékezett valami dicsőséges közdelemre, amelyet Árpád oldala mellett vívott.
Társamért, Vidáért bosszút vett besenyőkön, morgott Vázsoly és ősz bajuszát rágta, hogy könnye ki nem csorduljon.
Frankföldön bekötözött, suttogta Bese, akinek torkát tépte akkor egy frank gerely.
Nyolc lovat adott a vezéri ménesből, mert fürkészője voltam a morvák ellen, hajtogatta egy félszemű öreg.
Véresre vágott az ostorával, mert futni látott, de kardját adta, mert fegyvertelen maradtam zokogott Bátor, aki még az urdungnak is nekiment azóta.
Kiváltott Karcsban három rabnőért, pedig a főasszony sátrába szánta azokat, mondta Kara, az óriás perzsa kovács és hatalmas teste rázkódott, vinnyogva nyöszörgött, mint a gyászoló, hű eb.
() Vizet, dunai vizet adjatok mondta a fejedelem.
Tevel hajolt gyorsan ipához és reszkető kezében megbillent a kupa, kiloccsant a hűs, tiszta víz A besenyő meghúzódott arcán átvonaglott a fájdalom, szeme könnyes lett, de nem törölte meg. Kupán is könnyezett, Tana is. Mind a vezérek.
() Azt hitték nem él már, de a nyílt szem mögött még lobogott az agy utolsó tüze, a lélek ereje Felemelte fejét, és a nap felé sóhajtotta, hangosan kimondta életének titkolt tépelődését:
Napisten, jól tettem e, hogy magyariakat elhoztam a te földedről?
Mereven nézett a néma, szikrázó tűzkorongra és felemelt feje hátra hanyatlott
Magyariak földi napja kialudt!
Kint felemelkedtek az éjszakai árnyak majd egymásra néztek és szinte egyszerre elővették késüket, felhasították arcukat.
()
Hábor hangosan felzokogott. Erős férfitestét rázta a fájdalmas sírás. Aki anyját sem könnyezte meg, könnyezve zokogott az vezére elvesztén.
Tevele összeharapott szájából vér gyöngyözött, Töhötöm mélyen lehajtotta fejét és kardjára kulcsolt keze kifehéredett az erős markolástól
Kupán fejet hajtott, majd derekánál fogva magasra emelte a gyermeket. Megmutatta a négy világtáj felé és a csüggedők pillantása odaszegeződött.
A holdfényben halványan csillant Zsolt szőke feje, fájdalmas arca, keményen zárt szája és a bámulók Árpád szemét, homlokát, parancsoló száját látták benne.
Marad, ki megtartsa magyariaknak, amit Árpád teremtett: a hazát!