Szöveg szöveg hátán - A magyar közköltészet variációs rendszere 1700-1840

A közköltészet a XVIII-XIX. században átmenetet jelentett a szerzői alkotások és az oralitás között: mindkettőből merített, s továbbörökítette őket. Egyszerre volt irodalom és folklór, az anonim versek ugyanis "nyílt szöveg"-ként variálódtak, főként kéziratban, néha pedig ponyván és kalendáriumokban. Iskolázott emberek hagyományozták ránk őket: Kresznerics Ferenc, Aranka György, Jankovich Miklós, Pálóczi Horváth Adám, Arany János és mások, s még inkább diákok, katonák, céhlegények, nemesés polgárasszonyok. Ők voltak a közköltészet "szöveggazdái". Általuk keltek életre a versek, amikor összekapcsolódtak az énekelt vagy deklamált előadással, az alkalmisággal és az oktató szándékkal, a szórakozás és önkifejezés személyes módszereivel. Mivel összetapadva, egymásra utalva éltek az anonim szövegek és műköltői alkotások, a közköltészeti létmód megismerése a hivatásos poézis és a paraszti folklórkutatásai egyaránt segítheti. A könyv egy elméleti bevezető után először a XVIII. századi forrástípusokai veszi számba, majd metrikai és zenei összefüggésekkel, főként a nótajelzésekkel foglalkozik. Ezt követően textológiai kérdések sorjáznak a szövegcsaládtól az egymást "megszólító" verseken át a kontamináció sokféle formájáig. Az utószó visszatér a bevezető gondolatmenetéhez kedvcsinálóként a további kutatásokhoz.