Betti néni

Balzac már csaknem felépítette az Emberi Színjáték monumentális regény- és elbeszélés-sorozatát, amikor sor került a Betti nénire: ez a mű sok tekintetben olyan, mint a zárókő, vagy legalábbis egy kimagasló torony a nagy épületen. Az író már tökéletes biztonsággal kezeli anyagát, a megmintázott alakok profilja élesebb, mint bármikor, a társadalmi körkép teljesebb, a cselekmény izgalmasabb, egyszóval: a regény klasszikus. A színtér Párizs, Lajos Fülöp idején, a polgárkirályság zsúfolt fővárosa, melynek porondján a nemesi és napóleoni világ romjaira újfajta palotákat emel a Pénz: bankokat és kéjtanyákat, tőzsdét, vasútállomást, éjjeli mulatót, pompás és sivár találkahelyeket. Vér és arany - ezt a címet is viselhetné a Betti néni, mert vér és arany démoni ereje mozgatja a mindenkinél kívánatosabb és romlottabb Valérie-t, a letűnt idők elegáns Hulot báróját, s kereskedősegédből tőkepénzessé nőtt, tragikomikus Crevelt és mind a többieket. Csak egyetlen nőalak emelkedik ki tisztán e forró, szennyes, lüktető, felőrlő kavargásból: a romantikusan eszményített Adeline, a szent asszony, Valérie mennybéli ellenpárja. Kettőjük mellett a harmadik főszereplő, Betti néni, a Bosszú istennőjének képében jelenik meg fába faragott ijesztő arcával, palackba zárt indulataival és pusztító makacsságával. Közöttük hányódnak a gyarló férfiak, gyönyört és vagyont hajhászva, hogy végül is alámerüljenek a romboló szenvedély örvényeiben: így teljesül be rajtuk az Emberi Színjáték kegyetlen törvénye, amely szétzúzza az erős jellemet és lezülleszti a gyengét. (Legeza Ilona)