Vissza a XX. századba

Azon a reggelen mit sem sejtve mentem be a városba. A nap olyannak ígérkezett, mint a többi, nem volt benne semmi rendkívüli - hittem indulás előtt. A külvárosból felemelkedtem kis repülőmmel, átszáguldottam a szinte még alvó házak fölött. A látvány változatos, ezért minden reggel örömmel figyelem. A házamtól a központig vezető úton a legkülönfélébb lakások magasodnak, illetve mélyülnek a földbe. Láthatok az elmúlt századokat idéző régimódiakat és szupermoderneket is. Az egyik középkori várkastélyt utánoz, persze kicsinyítve, a másik a huszonkettedik századi nagy architekturális forradalom valamikor híres házait. Akad ott a tizenkilencedikből, a huszadikból is - ezek szívemnek nagyon kedvesek - de tovább repülve látni a huszonnyolcadikból vagy a harmincadikból való házat is. Ezeket a régebbi korok lakója - ha valami csoda folytán eljöhetne ide, megnézhetné - semmiképpen sem nevezné már "háznak". Valóságos lakógépek, így is hívják őket. Az ismerős, nagy épület tetején landoltam és tekintetemmel kerestem azt a másik gépet a neki fenntartott helyen, a lift mellett. Még nem volt ott. Ingrid hát nem jött még be. No persze, neki nem kell sietni, hiszen főnök. Az egyik legnagyobb osztályt vezeti itt, azt, amelyhez én is tartozom. Nem büszkeségből mondom, de a számos munkatárs közül éppen a mi osztályunkból kell a legtöbbnek átlépnie a limes íemporit. Nem véletlen, persze. Lementem a többiekhez, végignéztem az első totál-globál világhíradót. Szárazság Afrikában, ahol a Szahek-övezet ugyan már csak egy keskeny csíkká zsugorodott. Árvíz az indonéz szigeteken, fagykárok erre-arra. Hát igen, az időjárásnak nem vagyunk még urai, talán jobb is.