Vidéken volt primadonna

Öregedő délutánon szállok át Koppándhidán a vicinálisra, Mezőnyéres felé. Rögtön indulunk. Nézem az órámat, ámbár fölösleges. Tudom, hogy mennyi, de az ember ilyenkor nézi az óráját. Nézem szemközt az állomási órát1 is és összehasonlítom, ami szintén megtörtént már. Fel is húzom. Alig mozdul negyedfordulatot, mert mióta úton vagyok, legalább tízszer felhúztam. De azért csavargatom, legalább visszafelé. S tetszik nekem a mozdulat, ahogy az órát nagyosait visszasülyesztem a nadrág elülső kis zsebébe. Hiába, nem vagyok gyakorlott utas és tetszik nekem a dolog, ahogy így jövök megyek, most már közel huszonnégy órája: Kalauzokkal tárgyalok, a holmimra vigyázok, újságpapírt teregetek az ülésre s felrakom a lábamat, ismeretlen állomásokon leszállok egyet járni a vonat előtt, alá-fel, a perronról emberek néznek, akik sose látnak többé s ki tudja, mit gondolnak felőlem, keztyűt is húzok - amit egyébként nem szeretek - s narancsot vásárolok s forró virslit és málnafröccsöt, sietve - már émelyeg a gyomrom - s képes folyóiratokat nézek és táncolnak a betűk a szemem előtt, fáj a fejem és az ablakban összefont karokkal pózba állok - ez már így van - imponálok magamnak.