Vádak és gyónások

"1983 tavaszán "lelencesként" - az egyik fővárosi kórház utókezelő osztályán - meghalt az anyám. Én, az egykori lelences, akit nem dajkált, nem nevelt, nem szeretett, sőt gyűlölt, csak néhány tucatszor találkoztam vele. Halála mégis megviselt, pedig már magzatként árva voltam. De látva a kicsinyke urnát, s elképzelve, hogy abban - minden valószínűség szerint - ő adatott át - s vissza annak, amiből vétetett, rádöbbentem: árvaságom végleges. A "temetés", a gyászszertartás sivársága megrendített. Anyám annyira jeltelenül szűnt meg, tűnt el, hogy félni kezdtem. Akkor és ott a ravatalozóban határoztam el, hogy megírom az életét, s a magaméból annyit, amennyi az övéhez kapcsolódik, illetve - a létezés rejtelmei miatt - ahhoz hasonlít. Vádak és gyónások halmaza lett a végeredmény, s éppen emiatt valami más, mint amit eredetileg elképzeltem. A hitelességre, az igazra törekedtem, s ehhez a valódit önmagában kevésnek ítéltem. Ez a könyv nemcsak a tapasztaltakból, hanem a képzeletből is épült. Szerepelnek benne valóságos nevek és dokumentumok, mégis a nevek többsége kitalált, mert senki érzékenységét sérteni nem akartam. Nem is szólva arról, hogy a történetek jelentős részének csak a magja valós. A leírtak nem azonosíthatók egyetlen modellként választott személy életével sem. Hogy az anyám és az én történetem mennyire egyezik a valóságossal? Amennyit kettőnkből az olvasó hitelesnek elfogad. S annyit feltétlenül vállalok. Meghatalmazás nélkül, anyám nevében is." Asperján György