Út Hamptonba

"Csemegi két végpontjáról. A meghatározó és kérdésekkel feltelt, némán lázadó gyerekkorról és az öregségről, amikor már csak kívülről nézi magát az ember. Az árnyékoknak él. Kitalált történet, mely szövegével egyszerű közlést kíván elérni, töltelékek nélkül. "Megszülettem és a környezetem megfigyelésével kialakítottam az én világképemet, amibe nem fér bele a szüleimre rákényszerített ideológia, vallás és minden egyéb, az élethez szükségtelen balgaság. Vagy tévednék és a világ legtermészetesebb rendje lenne, az, hogy folytatjuk szüleink hibáit, meghajolunk és aláhajolunk az erős kisebbség akaratának, és hajlott háttal, ropogó gerinccsontokkal próbáljuk élvezni a nyomorúságos állapotunkat, míg a föld kering a nap körül. Ha már a nyomás sok, vagyis látjuk az üres polcokat, a rózsaszín húslével telt magányos alumínium tálcákat a mélyhűtő pultjában, vagy a rozsda által szétmart fém mászókákat, betonból öntött csúszdákat, vagy akár az ezeket szegélyező panel-betontömböket, melyek szilárdsága kioltja, és örökre elnyeli a lakásaikban cikázó szociálpolitikai feszültséget, komolyan mondom, nem egyszer láttam magam előtt ezeket az épületeket, ahogy korhadt keretű ablaktábláikból rozsdabarna könny folyt. Nem egyszer. Amikor valaki mindezeknek egy kis rezdülését is felfogja, vagy csupán valami emberi véletlen folyamán megtapasztalja, akkor fordulnak a vigasz felé. Nem a lázadnak, nem ismerik a megoldást, nincs alternatíva. A választás halott." "