Tűz és vas I-II.

Részlet a könyvből: 1837-ben a Manchester melletti Reddish falu csaknem pontosan olyan volt, mint manapság. Igaz, hogy most valamivel több ház áll benne, a pamutszövő gyárak jóval nagyobbak és serényebbek, a keskeny, zegzugos utcák néha visszhangzanak a gépkocsik zajától és benzinfüsttől bűzösek, s a rádió nyafogó, recsegő pléhhangjai gyakran vonagló szilánkokra hasítják az édes angol alkonyt. Táncterem áll azon a helyen, ahol 1837-ben a "Kék vadkan"-hoz címzett fogadó állott, s szombat esténként a szövő-és fonómunkások idejárhatnak hölgyismerőseikkel s akár éjfél utánig is táncolhatnak tizenkét pennyért. De ami a jókedvet és hangulatot illeti, a tánc a nagyterem olcsó cifraságában alig más, mint egy évszázaddal ezelőtt volt s a lányok ugyanazok a lányok lehetnének, akik a "Kék vadkan" ablakából kinevettek a londoni postakocsi utasaira és kocsisára, mikor a zsúfolt alkotmány bedöcögött a fogadó macskaköves udvarára. Ma is állnak még a százesztendősnél öregebb házak pedig, a Sandy Lane mögötti néhány olcsó és hivalkodó kis villa kivételével, nagyjából a régi házak módjára épültek. Lakóik orgonafa-dugványokat ültetnek el az új udvarokon, ámde a dugványok régi bokrokról valók s a nedves orgonák illata sem változott. Alig változott maga a Sandy Lane is: emelkedve vezet ki az út a faluból s álmos szelídséggel kanyarog a zöld és kerek dombok felé. Mihelyt elhagyja a falu környékét, elvész a fátyolos napsütésben fekvő mezők közt, de aztán újra előbukkan, lefut egy kis patakhoz, átmegy a régi fahídon, négy-öt percig álmos erdők mellett vesztegel, elbűvölten andalog galagonyasövények között, a Malom-tónál megáll egy kicsit és nézi a marhacsordát, mely a víztükörben bámulja magát a fűzfák alatt, s végül mégegyszer és immár nyomtalanul belevész a mezőkbe.