Telepített idill

Biztos forrásból tudom, hogy Jahoda Sándor utolsó verseskötetét tartja kezében a kedves olvasó. Hogy mi késztet egy még mindig fiatalnak számító költőt arra, hogy hátat fordítson a művészi kifejezésmód ezen kiváltságos formájának, talán elmondja a kötet. Mindenesetre bátran vegyük magunkhoz a keserű pirulákat, melyekkel telepakolta a szerző, aki azt vallja, hogy a válság életünk szerves része, ráadásul elég agyafúrt ahhoz, hogy színes és gazdag formákban vegyen körül bennünket, hátha az álcázásnak köszönhetően nem vesszük észre jelenlétét. Vessük bele magunkat ebbe a vásári forgatagba, amelyben Jahoda Sándor eredeti hangú kikiáltóként teljesít szolgálatot, és engedjük, hogy megtaláljanak összetéveszthetetlen hangú versei. Biztosan találunk köztük olyat, amelyben magunkra ismerünk, de lesz olyan is, amelyik főbe kólint, mint magányos, kimerült úszót a tengerbe vetett palackposta. Bárhogy is nézzük a dolgot, a művészet arról győz meg, hogy nem vagyunk egyedül. (Filip Tamás)