Székesfehérvár a koronázóváros

Prohászka Ottokár püspök 1912-ben előszót írt Luschmann Gyulának, Székesfehérvár múltja tudós kutatójának városmonográfiája elé. "Ide - írja -, a nádasok zátonyaira települt meg a magyar népélet, költészet s művészet, áhítat és vágy, öröm és gyász; itt épültek bazilikák és templomok, bástyák és síremlékek, s jóllehet, csak néhány kődarab maradt ránk belőlük, de aki ezeket a köveket templomkapuzatokká, síremlékké kiegészíti, aki ezeket a faragott, fehér kőből emelt falakat képzeletben felhúzza, s letört szépségének dirib-darabjaiból a megfelelő egészet konstruálja, az gyönyörű művel szemlél, s önérzettel vallhatja, hogy ez mind nem is álom, hanem a régi magyar kultúra valósága volt." Milyen kár, hogy Lauschmann Gyula könyvének s benne Prohászka püspök előszavának megjelenésére megírásuk után még jó nyolc évtizedet kellett várni! Fehérvár azóta sem híres arról, hogy reklámozni tudná magát, s az egykori koronázóváros történeti múltját, régvolt és mai szépségeit még ma is csak kevesen ismerik. Kár, kára a városnak és lakóinak, de kára mindenki másnak is, mert a folyamatosan megújuló belváros a maga ritka szép műemlékeivel, egységes városképével, a múzeumok és képtárak gazdag kiállításai, s nem utolsósorban az utolsó évtizedben szinte hihetetlen tempóban fejlődő ipar és gazdaság méltán kelthetik föl a közeli és távoli világ, a hazai művelt polgárok és a külföldről érkező turisták érdeklődését.