Sosztakovics és Sztálin

A sztálini rezsimben nem csak a hétköznapi embereknek, hanem az ünnepelt művészeknek is alkalmazkodni kellett a rendszer és elsősorban a diktátor elvárásaihoz. A 20. század egyik legnagyobb hatalmú - és egyben legrettegettebb - alakja gyanakodva figyelte a művészek népszerűségét, tömegekre gyakorolt hatását, s mindig talált valamilyen ürügyet az üldözésükre. Közéjük tartozott az egyik legnagyobb szovjet zeneszerző, Dmitrij Sosztakovics is, aki a később sok vitát kiváltó, 1979-ben megjelent Testamentum című memoárjában vallott ezekről az időkről. Az említett mű szerkesztője, Szolomon Volkov kötetét tarthatják most a kezükben az érdeklődő olvasók. A szovjet-orosz kultúra nemzetközi hírű szakértője azt kívánja bemutatni, miként befolyásolta az állandó fenyegetettség a zeneszerző életét, munkásságát. Nem csupán életrajzot nyújt az 1920-as években feltűnt avantgárd csodagyerekről, portréjában Sosztakovics mint eszelős szentember, egyfajta igazmondó lép elénk, aki - a maga módján - szembe mert szegülni a legnagyobb hatalmasságokkal is. Igyekezett hű maradni önmagához, ám ezért rengeteg lelki szenvedéssel kellett fizetnie a műveit hol betiltó, hol lelkesen üdvözlő generalisszimusz jóvoltából. Megtudhatjuk, hogy kortársaival - Mandelstammal, Bulgakovval vagy Paszternakkal - ellentétben miért nem vált ő is Sztálin manipulációinak áldozatává, s miközben betekintést nyerhetünk a zeneszerző-zseni és a zsarnok közötti kapcsolat fejezeteibe, egyúttal a sztálinizmus sivár és kegyetlen valóságával is szembesülünk. A fekete-fehér képekkel illusztrált élet- és korrajz külön érdekessége az I. Miklós cár és Puskin, illetve a Sztálin és Sosztakovics viszonyát összehasonlító szál.