Párban Pannással

Amint a lakótelepen csámborgunk, egyszer csak médiasztárrá válunk. Amilyen lassan támolygunk, játszva beér minket a helyi tévé, és riportot készít velünk a kapualjban a két tuja közt. Megdicsérem a lakótelepet: csend, nyugalom, békesség, amerre csak a szem ellát, mindenütt fa, bokor, virág és fű. Nekem például mindhárom ablakom a belső udvarra néz. Nem pöfög be autó, busz, ha kitárom. Nem kattognak sínek. Minden a lehető legidillikusabb. A riporter kérdésére a válaszom: szeretek itt lakni. Elköszönnek tőlünk, az operatőr közli, hogy felveszi még, ahogy bemegyünk a kapun. Jó, mondom elnéző mosoly kíséretében, de elég hosszadalmas lesz, mert a kutya alig tud járni. Paskolgatni kell a hátát, fenekét, ösztökélni, hogy elinduljon, irányítgatni a kapualjba, hajlok fölé szürke tréningruhás fenekemet a kamera felé billentve. Aztán, amikor megnézem a felvételt a tévében, kiderül, természetesen a befelé vánszorgást már nem adják le.