Nem véletlen...

Részlet a könyvből: Augusztus volt, forró, tikkasztó augusztusi délután. A fűszálak sárgán, kiégetten hajoltak a megrepedezett földhöz, a virágok ernyedten lógatták szirmaikat. Falevél sem mozdult. Edit becsapta a kertajtót, s fáradtan, támolyogva a melegtől vonszolta magát a ház felé a perzselő napon. - Gizi! Itthon vagyok! - kiáltotta a konyha felé, amint az előszobába lépett - hozhatja az ebédet. Nagyon éhes és kimerült volt, de valamivel jobbkedvű, mint tegnap. Ma már nem érezte magát a hivatalban olyan tudatlannak, s remélte, hogy pár hét alatt bele fog tanulni a tegnap még reménytelennek látszó, tőle eddig oly távolálló irodai munkába. Ma már rájött arra, hogy minden bizonyos sémára megy, s ha egyszer megtanulja ezeket a sémákat, gondolkodás nélkül is el tudja végezni. Most nem is akart többet a hivatalra gondolni, csak arra, hogy délután van végre, hogy itthon lehet a szép, barátságos kis otthonában, s hogy ebéd után megfürödhet, azután kifekszik a teraszra. Szinte kötelességszámba ment már ez a napozás, nehogy elveszítse a Balatonon szerzett barnaságát, mellyel úgy kivált kolléganői közül. Mikor végre fürdőruhában kényelmesen elnyújtózott a fekvőszéken, arra gondolt, hogy nem is olyan régen, még egy héttel ezelőtt - amikor, még nem tartozott a dolgozó nők sorába -, milyen más élete is volt. Ez most olyan távolinak tűnt fel előtte, hogy szinte el sem hitte. Az az egy héttel ezelőtti nyaraló, flörtölő, nagyvilági nő ugyanaz az asszony lenne, mint ez a mai komoly, hivatalba járó, kenyérkereső nő? Micsoda gondtalan, vidám napok voltak, mikor a jól végzett gyors- és gépíró tanfolyam befejeztével barátnőjével Katával ott nyaraltak Földváron, ahol egyetlen gondjuk a pihenés, az öltözködés és a szórakozás volt.