Miért pont én? - A DEPRESSZIÓ SZORÍTÁSÁBAN

Tizenkét éve diagnosztizálták a depressziómat. Akkor azt hittem, ez annyit jelent, őrült vagyok, elmebeteg, bolond... A kilencvenes évek elején még jóval kevesebbet lehetett tudni erről a betegségről, mint ma. Könyvemet azért írtam, hogy segítsek a sorstársaimnak: ha elolvassák, reményeim szerint sokkal rövidebb ideig tartó és kevésbé éles fájdalmat éreznek majd, amikor meghallják a lesújtó ítéletet: depresszió. Mint talán sokan emlékeznek rá, pályámat a nyolcvanas évek végén rádiós újságíróként kezdtem, később a képernyőn is felbukkantam. Egy ideje kulturális rendezvények, filmek sajtófőnöki teendőit végzem, általam tehetségesnek tartott művészeket népszerűsítek az írott sajtóban. 2000-ben elnyertem a Cosmopolitan női magazin nagydíját: "Te vagy a legjobb" voltam újságírói kategóriában. Akkor azt írtam: "Szenvedélyem a klasszikus újságírás. Örömmel tölt el, ha sok-sok sztár után egy-egy fiatal, pályakezdő színészt-színésznőt én fedezek fel, és az én szememen keresztül ismertethetem meg őket a színházba járókkal, a magyar film szerelmeseivel. Hiszek abban, hogy a szuverén, autonóm ember jutalmánál, a szabadságnál nincs nagyobb jutalom." Ez öt éve volt. Ma sem gondolom másként. Én ebben hiszek. Csak ebben. ELŐSZÓ: Ha igaz, minden történetnek van valami tanulsága. Az enyémnek bizonyosan. Mert az mégsem lehet tanulság nélkül való, hogy míg odakint az utcákon zenével, tánccal, mulatozással köszöntik honfitársaim hazánk Európai Unióhoz való csatlakozását, addig én a Pszichiátriai Klinikán, félelmek hadától ostromolva, félhülyére gyógyszerezve ünneplem a negyvenedik születésnapomat! Marad számomra a fantázia világa. Behunyom egy percre a szemem, s elképzelem, amint a Duna-parton, a tűzijátékot bámulva állnak az ünneplők. Boldogan mosolyognak, és egymás nyakába csimpaszkodva köszöntik az új kort. Az ápolónő nem mosolyog. Gépiesen húzza ki karomból a tűt, új fiolát teker a cső végére. TARTALOM: Előszó 7 Az én történetem 15 Bemutatkozunk 17 Törődés 28 Sok(k) 37 Miért? 45 Miért én? 52 Hasznavehetetlenül 90 Remény 111 Beszélgetések 125 Sándor Erzsi: "Könnyelmű luxus lett volna, ha meghalok." 127 Keresztes Ildikó: "Nem szeretnék megváltozni. Még akkor sem, ha így nehezebb." 138 Détár Enikő: "Egyszer csak úgy éreztem: nem tudom kontrollálni magam." 147 Karinthy Márton: "Apám, Cini depressziós volt, mint ahogy nagyapám, Frici is hajlamos volt rá." 154 Frenreisz Károly: "Egy hosszú út csupán az élet, amelyen mindannyian végigballagunk." 164 Pozsgai Zsolt: "Hat nő, hat szerelem és hat öngyilkossági kísérlet." 171 Payer András: "A temetésén ötezer ember sírt egyszerre. De már késő volt." 178 Szemtől szembe 187 Dr. Nemessúri Judit: "...egy pszichiátriai beteg, aki ugyanúgy nem tehet a tüneteiről, mint a cukros, óhatatlanul is megterheli a környezetét." 189 Dr. Raffai Jenő: "Mit érez a nem kívánt gyermek? Engem nem szeret senki, minek vagyok a világon, nekem nincs helyem a világon, minek élek, az egésznek semmi értelme stb. Mintha csak egy felnőttkori depresszióban szenvedő embert hallanánk, igaz?" 198 Dr. Mester Péter: "...a szüleidet például a betegségeddel bünteted. Azzal, hogy akármit csinálnak, amíg élnek, van egy beteg gyermekük." 204 És most...? 209 Beszélgetés a kötet szerzőjével. Albert Györgyivel: "Fájna, ha az emberek nem szeretnék ezt a könyvet." 211 Köszönöm 221