Megszólalt a kis kockás - Harminc év sztorijai

Nálam teljes asztalos tevékenység a cikkírás. Kell a hely a laptopnak, a billentyűzetnek, a kis kockás, piros füzetnek, ha a sok között egyáltalán megvan az, amibe az adott anyagot felvettem. Ugyanígy a mobiltelefonnak, a legolcsóbb tollaknak, amik nem fogynak ki soha. Mielőtt megtörténne, elhagyom ezeket. Nem árt, ha ott a diktafon, mert ha ránézek, elgondolkozom: hány éve is használtam utoljára? Nyűgös a cikkírás általa, főként azért, mert a legújabbat, amit kaptam, nem is tudom, hogy kell bekapcsolni. Egy régebbi típust időnként a zsebemben hordtam, de nemigen vettem elő. Megtanultam inkább egy olyan jegyzetelési módot, amit értelmetlen firkálmánynak tartanának azok, akiknek a kezébe kerülne a füzet. Van benne valami, mert sokszor jómagam sem tudok eligazodni rajta. Ezért hasznos, hogy a kezem mellett a fejemmel is jegyzetelek. Aztán csak ütöm és ütöm a billentyűzetet. Jó lenne még újabb harminc évig.