Már lángolt, amikor ráfeküdtem - Hétköznapi pszichológia

ELŐSZÓ Az iskolában - diákként és tanárként egyaránt - a Mutasd-Meg-és-Mesélj nevű játékot szerettem a legjobban. Nem a vakációt, nem is az ebédszünetet, hanem azt a különleges órát, amelyet minden héten arra tartottunk fönn, hogy a diákok behozzanak az osztályba egy-egy számukra fontos tárgyat, amit aztán megmutatnak a többieknek, és mesélnek róla. Gyerekkoromban több energiát fordítottam a saját előadásomra való felkészülésre, mint a házi feladataimra. A Mutasd-Meg-és-Mesélj bizonyos értelemben valóságosabb volt számomra, mint az iskolában tanultak nagy része. Olyan műveltséget nyújtott, amely saját élettapasztalatomból fakadt. Ráadásul a Mutasd-Meg-és-Mesélj-nek nemigen voltak szabályai - nyugodtan tehetted a dolgodat anélkül, hogy cenzúráztak volna vagy csengővel vetettek volna véget az előadásnak. Amikor tanítottam, mindig meglepett, hogy mi mindent tanulok ezeken az amatőr órákon . Az egyik srác, akiről azt hittem, jól ismerem, belekotort a kezében tartott papírzacskóba, valami furcsa formájú kincset halászott elő, és olyan jelentéssel ruházta fel, amely még leghóbortosabb várakozásaimat is felülmúlta. Az ilyen pillanatokban én, a tanár lettem a tanuló.