Maldoror énekei (Lyra Mundi)

Lautréamont grófjának - igazi neve Isidore-Lucien Ducasse - mint embernek és mint írónak egyaránt rendkívüli sorsa volt. Huszonnégy éves korában halt meg, szinte teljesen ismeretlenül. Életében művének csak töredéke jelent meg, az is visszhangtalanul. Rimbaud-t idézi emlékezetünkbe, hogy Lautréamont hangja megdöbbentően szokatlan volt korában, hogy a közönség nem ismerte, hogy életműve felmérhetetlen hatással volt a francia költészet további életére. A szürrealisták fedezték fel, előfutárukat látták benne, kivált a Maldoror énekei költőjében. Ez a féktelen szenvedélyű költő féktelen szenvedélyű prózai költeményében megtagja a hagyományos emberi értékeket, mindazt, amit az élet értelmének szokás tekinteni, kötöttséget, eszmét, észt és érzelmet, s persze, s legelsősorban, magát Istent. Keserűen kineveti önmagát is, ha költői lendülete a magasba röpteti, s közben mohón áhítja, amit megtagad, s a kamasz kegyetlenség prófétája önkéntelen szeretettel és irgalommal szól a megnyomorítottakról. Eredeti tehetsége biztos mozdulatokkal dobja el a vadromantika megkopott kellékeit, a rutinképeket, a kiürült frázisokat. A szállóigévé lett meghökkentő hasonlatok, amelyekről Lautrémont először híressé vált, inkább csak érdekesek: az igazi mély és eredeti költő nagy freskóinak áradó-kanyargó, erős sodrú és szertelenül tömött, mégis fegyelmezetten célba indázó mondataiban lakik.