Léptem nyomom

A LÉPTEM NYOMOM, Postásy Csaba negyedik verseskötete unalmas. Kurvára unalmas, mivel a szerzőnek Tourette-szindrómája van, s ezért végig kényszeresen alpári, altáji szavakkal traktálja a finom lelkű olvasót. S unalmas, mert ostoba, lerágott csontokat csócsál furcsán, rímekben lófrál, az Élet Haláláról, az Idő öregedéséről, vagy éppen Isten végtelen, féktelen hatalmáról próbál szexista textúrában nem létező igazságokat hazugságokkal kutyulni. Tragikus az egész! Postásy Csabának a magyar nyelv egyszerre csalfa szerelme, halálos fegyvere, s infantilis játszótere is, ahol a nyelv szabadságának, sőt szabadosságának nincsenek határai. Aki tehát ezt a könyvet a kezébe veszi, s ha akar egy jót unatkozni, feledje el izgalmas hétköznapjait, s hancúrozzon egy jót ebben a őrült, szürrealista kavalkádban, okosabb biztos nem lesz tőle, de ezután garantáltan másképp néz a BKV-ellenőr szemébe. Persze a Zárt Osztálynak is van rendszere. S ez nem más, mint Postásy Csaba költészete. Ne keresse benne a Világegyenletet, mert a Bolondokházában, vagyis Valós Világunkban ez bizony sokismeretlenes. Befelé viszont végtelen az út, és szép és vidám is, ahogy ezt Weöres Sándor megremélte. A LÉPTEM NYOMOM kényszerzubbonyában ez lépten-nyomon megmutatkozik. - A KIADÓ -