Kölyökkóstolgató ? Nem születtünk szülőnek

Az a legjobb tán az ilyen apróságokkal való bánásban, hogy annyit kell nevetni rájuk (meg rajtuk). Hát még ha épp megfürdettük őket este, s most ott feküsznek egyetlen nagy törülközőbe - vagy fürdőlepedőbe - tekerve, hogy csak a két szemük meg az orruk hegye látszik ki belőle! Kapálódznak kézzel-lábbal, rúgnák le magukról a leplet, de mi nem hagyjuk, dehogy hagyjuk, húzzuk vissza rájuk, s közben lapogatjuk őket a tenyerünkkel, hogy mindenütt jól felitassuk testükről a vizet, meg ne fázzanak. Aztán jöhet az öltöztetés, bele a karjukat a kising ujjába, vagy ha már kinőttek a pólyás korból, a külön hálóruháéba - ezt mi éccakai hacukának hívtuk -, popójukat a pelenkába és így tovább, lehetőleg apai-anyai közös erővel, mert egy anya kevés ehhez. Nem mintha nem győzné - bár a fürgén fickándozó két-hároméves kölykével nem minden fiatalasszony bír el olyan könnyen -, hanem mert nem tud úgy örülni neki, ehhez köztudomásúlag legalább két fél kívántatik, de akad olyan is, amihez legalább három. Én a gyerekkóstolgatást is ez utóbbiak közé sorolom. A kicsi gyerek eredendő érzése majdnem mindig az, hogy szülei, nagyszülei, idősebb testvérei neki jót akarnak. Nyugodtan rájuk bízhatja magát, kivált apjára-anyjára, legfőbb éltetőire, védelmezőire. S ha kicsi korunkban megvolt bennünk ez az érzés - vagy akár csak a heves vágyakozás - az ilyesféle teljes biztonság után, felnőtt korunkra is meg kellett hogy maradjon belőle valami, bárha nagyon mélyen, többnyire magunk elől is elrejtve: életünk ritka perceiben felsejlő sóvárgásként az elveszített Édenkert után. Egészen nem tűnhetett el, amiképpen az a gyerek sem, aki valaha voltunk. Ilyesmiről van szó Jézus tanításában: kicsi gyerek korunk apánk-anyánk iránt érzett maradéktalan hitéhez, bizalmához kell felnőtt fejjel visszatérnünk.