Képes poéma

FÜLSZÖVEG Részletek Dino Buzzati és Yves Panafieu francia irodalomtörténész egy beszélgetéséből: P.: Amikor együtt lapoztuk át képeid és rajzaid reprodukciós albumát, láttam, milyen örömet szerez még mindig egy-egy sikerült, invenciózusnak ítélt alkotásod. Számodra tehát a festészet valódi élvezet, öröm. A kérdésemre, hogy képzőművészeti munkásságodban mi az újszerű, azt felelted, elsősorban az, hogy az íráson kívül rajzolni is tudsz, ami korántsem adatott meg minden írónak. Különösen nagyszerű érzés ez olyankor, amikor rendszeresen gyakorolhatod, mint a Képes poémá-ban. Úgy fogalmazol, hogy festészeted igen mindennapi, narratív, azonban szeretném, ha bővebben is szólnál erről. D. B.: Alaki szempontból igen közepes festő vagyok, nem olyan járatos, mint az írásban. Nem vagyok biztos, de hát áltatom magam - lehet, hogy elbizakodottságból -, a képeim, legalábbis, amelyeket én sikerültnek tartok, van valami, ami kizárólag az ő sajátjuk... A Képes poémá-ban többnyire fotók, és nem rajzok szerepelnek. Például a főszereplőről, Recalcati festőről több száz felvételt készítettem egy műteremben, de csak egy töredékét használtam fel. Később kivetítettem őket, s gyors eredményhez jutottam. A fénykép alkalmazása ebben az értelemben azonban nem klasszikus kópia, hiszen az eredetit is magam készítettem. P.: Néhányszor feltűnik rajzaidon a megkötözött, agyonkínzott lány figurája, amely az amerikai képregények gyakori alakja. Nincsenek aggályaid? D. B.: Ugyan, ez fogás már régen a modern művészet sajátja. Asszimilálni nem más, mint az amerikai pop-festészet szellemében cselekedni. P.: És miért szerepel rajzaidon oly gyakran a törött üvegű, betört ablak? D. B.: Mert a cserép a magány, az elhagyatottság érzését sugallja. P.: Miért beszélsz a magányról? D. B.: Hogy rámutassak, milyen végtelenül sok életforma létezik, hogy míg az egyik ház színültig tele emberekkel, addig a másik, ki tudja milyen titokzatos okból, düledezik, elhagyatott, üres... A Képes poémá-ban azt iparkodtam elmondani, hogy a másvilágon a legszebb dolog a halál. Amitől a leginkább féltünk itt, azt a legjobban kívánjuk ott. Onnan megértjük, hogy a halál megédesíti az élet dolgait. Különben az élet a legfélelmetesebb és legostobább ügy lenne, ami csak létezik a Földön. Amikor az ember a halhatatlanságról ábrándozik, a saját kizárólagos és bárgyú boldogtalanságát álmodja. P.: Térjünk vissza a nőkre, akik utóbbi rajzaidon oly feltűnő sűrűn szerepelnek. Miért éppen nő vezet a másvilágra, a pokol felé, amely a miénknek tükörképe, de ugyanakkor ismeretlen és nyugtalanító is? D. B.: Mert grafikai szempontból a nő képe számomra látványosabb, tetszetősebb. Azonkívül abban a szituációban egy apródról, egy közvetítőről van csupán szó. P.: Miért szerepelnek rajzaidon oly nagy számban női aktok? D. B.: Mert azzal hitegettem magam, hogy élvezetes a látványuk, holott a megrajzolásuk volt az... Ezeknél a rajzoknál is felhasználtam fotókat, de ezúttal mások felvételeit. Elkerülhetetlen! Nem olyan egyszerű sok érdekes és szép nőt "összfényképezni". P.: Mennyiben befolyásolta, akár tudat alatt is, a Poéma asszonyait a te nőideálod? D. B.: Van egy rész, amelyben a Pokol kapusa különböző nőket kínál fel a főszereplőnek szolgálói közül, ami persze még nem jelenti azt, hogy ők testesítenék meg az én ideálomat... Ők úgynevezett "jó nők"... Vissza